Bálint Ádám (Budapest, 2008)

Titokképek az utókornak - Bálint Ádám hagyományújító, különös modernsége A dolog ott kezdődik, hogy még a neve sem szerepel a Kortárs Magyar Művészeti Lexikon 1999- ben megjelent első kötetében, holott 1979-től megszűnéséig részt vett az ún. Indigo csoport (mely címszó viszont megtalálható a mű folytatásában) Erdély Miklós által vezetett, a kortárs művészet határait kutató és feszegető, az interdiszciplináris gondolkodásra (innen a név!), a „tudományköziségre" és a közvetítő közegek vizsgálatára nagy hangsúlyt fektető „önfejlesztő", valóban avantgárd beágyazottságú munkájában. (A korrektség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a hiányhibát a lexikon internetes változata (www.artportal.hu) azóta már megszűntette, a címszót pótolta.) És miért fontos e tény felemlegetése? Egyebek mellett azért, mert Bálint Ádám (1957), mintha minden képteremtő megmozdulásában ezt az interdiszciplináris és intermediális szemléletet és gondolkodást képviselné a maga sajátos, egyénien magányos, nem egyszerűen értelmezhető és megfejthető, műtárgyteremtő (!) szellemiségében. Mint festőművész értőn rajong például C. Monetért, azért a művészért, aki a japánok után az európai művészetben is meghonosította és elfogadtatta a képsorozat-készítés gyakorlatát és elméletét; azért az alkotóért, aki utolsó, ún. giverny-i korszakában (lásd a Javirózsák"és a Japán híd" ciklusait) eljutott „az absztrakció és a valósághoz kötődő imagináció végső pontjáig", a külső és a belső kép egy értelemben gazdag, szemkápráztatóan színes jelmezében, színszövetben történő összeolvasztásáig. Mint képzőművész állandó párbeszédet folytat a kereső-kutató, kísérletező művészek két nagy kultuszfigurájával (is), M. Duchamp-nal és J. Beuys-szal, pontosabban a közízlést és közmegegyezést fel- és átforgató műveikkel, művészetelméleteikkel, szimbolikus-allegorikus anyaghasználataikkal, (anti) esztétikai paradigmáikkal, fogalom-példatáraikkal stb. Ilyen érdeklődéssel a háta mögött nem is csoda, ha műalkotásai szemléletükben, gondolkodásmódjukban, filozófiájukban és kulturáltságukban szokatlan alapállásúak, s anyaghasználatukban vagy technikájukban kerülik a konvencionális megoldásokat. Egy időben például ideografikus írásként, ti. személyes, alanyi fogalomírásként értelmezte a táblaképeket (Lapok a „Homokkönyvből"), de készített falra függeszthető, térben megtört, tautologizált tematikájú, akrillal, grafittal megmunkált, formázott, absztrakt vásznakat (Tükör és pajzs), s használt hagyományos festékek helyett természetes teafőzeteket és kötőanyagokkal elkevert, finom szemcsézettségűre szűrt, folyékony agyagmasszaféleségeket és papírkivágásokat (Mandala változatok, Llj égtáj felé) stb. Ugyanakkor nyilvánvaló sorozatainak darabjai, ha nem is bevett értelemben, egyenként és külön-külön az önállóság képviselői is. A sorozatjelleg pedig mindig egy középpontba állított probléma vagy fogalomcsomag módszeres körüljárásából születik, de a mű kiragadása a ciklusból nem jár ellehetetlenüléssel, értelmezhetetlenséggel, mert benne a rész egész dialektikája érzelmileg és logikailag nem halványul el, sőt öszszességváltozatként kódolódik. Szigorú elképzelés (koncepció) és körültekintő kigondoltság, szabad képzettársításokat megengedő tervszerűség és fegyelmezett technikai, anyagi és formai következetesség, rafinált kultúr- vagy művészettörténeti szövegösszefüggésekbe, illetve jelképrendszerekbe helyezkedés és átvitt értelmű vizuális öntörténetírás, kordában tartott érzelmesség és kifinomult érzékiség, realitás és irrealitás, logikai sejtelmesség és éteri anyagtalanítás, derengő fényáteresztő képesség és homályos transzcendencia... Ezek lehetnének régebbi és új munkáinak kulcsfogalmai! No, meg a képekbe rejtett titkok titkai, s maga a nagy TITOK, amelyért születni és élni érdemes! Mert érzésem szerint Bálint Ádám újabb és legújabb pasztell műveiben (minő időpocsékoló és korszerűtlennek tűnő magatartás és elképzelés a medializált művészet világában!) ilyen és ehhez hasonló törekvéseket szeretne megragadni és közvetíteni titokfilozófiáján keresztül. Erről tanúskodnak legutóbbi kiállításának sorozatdarabjai is, amelyeket az Artus Stúdió Galériájában állított ki, 2007. március - áprilisában. A papírra, illetve vászonra vitt, sokszor ujjal és tenyérrel el- és megdolgozott, s esetenként nyomó-, kaparó-, vagy ütőeszközöket is alkalmazó, bevallottan a műfaj megújítására törő pasztellképeinek témái mind-mind a megfoghatatlanságok, a rejtett valóságok, magyarán a külső és belső világok titokdimenzióinak láthatóvá tételével foglalkoznak. A ft. E. M. (Rapid Eye Movement) sorozat a pszichológiából vagy álomkutatásból ismert, ti. a gyors szemmozgással kísért elalvás előtti pillanat sejtelmes tünetjelenségeit, homályos látomásait kívánja megragadni. A Cselédlépcsők ciklus, amelynek Ültetője egy fővárosi fotóinventárium számára készített, több évig tartó munkafolyamat élményanyaga volt, és a Holdfény háromszor (Három lap Li Taj-ponak) c. triptichon darabjai a keleti alkotási módszerrel és tárgymegközelítéssel (ti. szemlélődés - meditáció - feltöltődés - kitörés) szeretné az emlékképek keltette benyomásokat egy-egy remekívű látomásban, a pillanat örökérvényűségével (valljuk meg, sikerrel!) összefoglalni. s a Sámándobok sorozat képei vizualizált szellemi utazássá, kozmikus tér- és létélménnyé teszik a ma már inkább csak az etnográfiai könyvekből és múzeumokból vagy archív filmfelvételekből ismert egyszerű néprajzi tárgynak és jelrendszerének aurahordozó világát. A Tükröződések ciklusának munkadarabjai is a valóság illékonyságával, megragadhatatlanságával, homállyá válásával foglalkoznak. „Mert most még csak tükörben, homályosan tátens B. A. titokképeket „fest"az utókornak! 1 Kann Sagner-Ouchting: Claude Monet 1840-1926-A uem orömunnepe, Benedikt laschen, 199Î, 194. o. 2 In.: Pál Apostol levelei a Korinthusbeliekhez I., 13,12.