A magyar festészet napja Doyenek VII. (Hamilton Aulich Art Galéria, 2008)

Stílusok, képidők, időképek... Doyenek A magyar festészet mestereinek kiállítása A művészettörténeti korok képideje egyre kápráztatóbb a mai ember számára. Poszt­modern jellegzetességű, „stílus által kiégetett korunk”, mintha sóvárgó vágyakozással te­kintene e festészeti hagyomány mélységes­ mélyére, amely már-már frivol könnyűséggel, történelmi időket átható szellemi előképekké magasztosul. Ismert, hogy a képzőművészet változásait elsősorban a stílus, vagyis a műalko­tás egyes látható jegyeinek, illetve jellegzetességeik összességével ragadhatjuk meg. De az egymásból induló, egymásnak feszülő, egymást tagadó stílusok, irányzatok időbeli változatossága nem csupán zavarba ejtheti az értelmezőt, hanem azt a meggyőződést is erősíti, hogy e változatosság mögött alapvető szemléletbeli különbségek (is) rejtőznek. Tudjuk a művész a legritkább estben tesz „véletlenül” valamit. Nem (is) csodálkozhatunk azon, hogy az „új” alkotói magatartás esztétikai igé­nye, mint valaminő „bűbájos léha”, a modern kifejező formák KÉPIDEJÉT, vagyis jelen­idejű viszonyát folytonosan a jövőbe helyezte, pontosabban KÖZELÍTVE TÁVOLÍTOTTA. Egyrészről közelítette, hiszen a modern idő- és térvilágot jellemző vizuális hajsza, már alig egy évtizedre, sőt, csupán néhány évre redukálta a kulturális ellenhatások során kialakuló új izmusok látó- és hatókörét. Másrészről távolította is, hiszen a protestálásban kitelje­sedő új képzőművészet nem csupán a saját IDŐKÉPÉT, vagyis stílusszemléleti korát, de vele együtt a képzőművészeti mesterség hagyományos szakmai alapjait, eljárásmódjait is idézőjelbe tette. A valódi műtárgyak KÉPIDEJE mégis arra figyelmeztet bennünket: „még anyagba dermedten sem velük hal meg a történelem, s nem (is) vele minden érzelem.” Sőt, kép „jelen­ idejű viszonyában” nem csupán az adott „stílusszemléleti kor” de az úgy­nevezett IDŐKÉP „kortalansága” is tükröződhet! A világ nem csupán megoldandó vizuális problémák halmaza, hanem érzéki örömforrás is. S bár művészeti gondolkodást a komplexitás jellemzi, az autonóm műteremtésért és­­ mobiltelefon, digitális fényképezőgép, kamera, számítógépes grafikai programok manipulálása stb. — tömeges elterjedése következtében eljutottunk arra a pontra: „bárki lehet művész”. Elterjedt álláspont, hogy a technikai eszközök egyszerűsített felhasználói ismeretei már-már feleslegessé teszik (tehetik) a hagyományos képzőművészeti technikák megtanulását. Következésképpen szükségtelenné válik az ábrázolás, de ha nincs ábrázo­lás, akkor magára a képre a „műteremtésre” sincs szükség, elég csupán az elképzelés, a koncepció, amelyben a vizuális kifejezés: „állig felöltözötten is meztelen.” Amikor a fenti eszközökön létrehozott művészet érdektelenné válik, mert bárki, aki a megfelelő techni­kai eszközökhöz hozzájut, képes lehet úgynevezett manipulált képfelületek vagy virtuális szükségszerűen vezet (vezetett) ahhoz, hogy — paradigmaváltó értelemben - a képes­ség visszaszerzésének kora következzen! De ez, a korábbi esztétikai közmegegyezéstől való radikális eltávolodás, már nem csupán ellen-kulturális attitűdben teljesedik ki, sokkal inkább a képidő „jelen­ idejű múlt” időszerűségében. Talán nem véletlen, hogy Képzőmű­vészeti Egyetem frissen végzett növendékei közül kerülnek (kerültek) ki azok a művészek, akik - nemzetközi folyamatok változásaira is figyelve — tudatosan újra és újra élesztik a festészeti hagyományt. Így volt ez a múlt század nyolcvanas éveiben az „újszenzualizmus” kialakulásakor, de így volt ez az új évezred első éveiben kibontakozó, a Tiziano vizuális szellemterével rokonságot tartó „újkonzervativizmus” megjelenésével is. A kortárs festészet azzal, hogy a „jelen­ idejű jövőbe” lépés során elvesztet­te a „múltját” és tradicionális kifejezési eszközeit, felváltotta a civilizáció technikai és az esztétikai szépről kialakult fogalmunk is. Mégis a műalkotás megmaradt gömbszerűen egész, önmagában zárt, mikrokozmosznak, ami számtalan olyan „közlőelemet" tartalmaz, amire az alkotó nem is gondolt volna, és olyat is, ami — mivel mindannyian mások vagyunk - személy szerint szól mindenkinek. A huszonegyedik századi médiatechnika fejlődése A kortárs festészet új kérdésfeltevés, tehát a JELEN­ IDEJŰ MÚLT felé fordult, amelyben előtérbe kerülnek az akadémiai felkészültség, vissza a tradicionális képessé­gek igényéhez és követelményéhez. Természetesen nem csupán arról van szó, hogy egy akadémikus képzettségű alkotó törvényszerűen szembesülni kényszerül szakmája múltjá­val. A hangsúly, az „örök” átláthatóság megjelenítési módjában, újraértelmezésén van, amelyben a mű a saját korához való tartozása, a KÉPIDŐ eredeti kontextusa, illetve annak megújítása a meghatározó. Az elsajátított hagyomány képes megújított módon visszanyerni funkcióját, a mű jelen­ idejű viszonyára KÉPIDEJÉRE fókuszálva. A festészet remélhetőleg megőrzi humani- folytatott egyéni motivációk az egyik legfontosabb hajtóereje a stílusok, irányzatok fel­gyorsult változatosságának. Mindez annak ellenére van így, hogy a művészi alkotás soha­sem úgy születik, hogy a művész „mondani akar” nekünk valamit, és mi vagy „megértjük”, vagy nem. Természetesen lehetnek ilyen szándékai, de mire a mű elkészül, az úgynevezett mondanivaló érzéki (látható) minőséggé alakul át, és szervesen összefonódik a mű egé­szével. Korunkban már nem csupán a képzőművészet vesztette el ártatlanságát, hanem művek létrehozására, akkor változásra érett a helyzet. Természetes szellemi folyamatnak tekinthető, hogy minél inkább eliminálja egy meghatározó vizuális szemlélet a hagyomá­nyos képzőművészet fogalmi és technológiai készletét, annál inkább újraélednek a festé­szetet éltető vizuális problémák. Ennek is köszönhetően a kortárs magyar képzőművészeti szcénában jelentős átrendeződések mentek végbe. Az utóbbi években „kánonalakító” szemléletváltozás zajlik, amelynek meghatározó befolyása van a műteremtés szándékai­ra. A hagyományos képességekről való lemondás, illetve az alkotóképességek lebontása közvetítő eszközei.

Next