Kontra Ágnes, katalógus (Budapest, 2009)

A szín nem van, hanem lenni készül. Lenni akar. Valaminek mindig a határán. Máshol alig is lehetne: a határon. A kimondható és a kimondhatatlan, a látható és a láthatatlan, a valóság és a látszat határán. A szín: teremtett elvonatkoztatás. Már-már végső szublimációja az öskereső, igazságkereső, identitás­tkereső vágyának. Annak a szinte kétségbeesett emberi­génynek, hogy Visszatérőként a sorstársak ne­ma hazug ázítót agnoszkálják a művészben, hanem egy közvetítőt a tudott és a tudhatatlan, a megtapasztalt és a titokzatos, a való és az igaz terrénumai között. Irgalmatlanul kemény a próbatétel. Kontra Ágnes festő. Művész. Ő a szín felé indult el. A színek születését fürkészi. A drámát, a dráma kifejletét­­ és végtére a föloldódásának folyamatát szemléli. Igen, ez az ő festészetének kulcsa: a szemlélés Nem csupán szemlélődés, noha ennek a szellemi magatartásnak a szemlélődés a bázisa. De a szemlélődés még passzív szellemi állapot. A szemlélésben pedig már ott van a meglátás. A felismerés. A rátalálás. Az első kegyelmi állapot: észrevenni a látványban az élményt, és az élményben a feszültséget. A feszültségben fölfedezni a drámát, ami megindít. Merre, hová? A színek felé fordult. Helyesebben: a szín felé. Megkísérelte a föntben és a lentben megtalálni a bennük lévő közöset. Ennek első következményeként kihagyta viszonyrendszeréből a dinamikát: a diagonált; nem kell a struktúrán belüli hánykolódás, mert zavarná a világok egymásra épülésében, egymásba áttűnésében. De megtartotta a határt. A képeken - kicsiken és nagyokon egyaránt - fölismerhető a határvonal. A sáv (ha néha széles gyepű, máshol meg penge­éles vonal lett légyen is) elválaszt és összeköt. Innen távolodik el a tekintet, és ide közelít. A dráma ezen a határon fogalmazódik meg: van fönt és van lent, de mindkettő a másik felé nyújtózkodik. Mintha a határ mindkét oldalán ugyanaz akarna megfogalmazódni, csak éppen még nem tudják egymást elérni. Ami meg akar fogalmazódni az nem más, mint a szín. De mi az, hogy szín? Van-e szín egyáltalán? Van-e végső, egyetlen szín? És ha van, ha föltételezzük a létezését, akkor az a szín melyik a sok közül? És ha megszületett, vajon lesz-e elegendő indok, hogy őt fogadjuk el ősnek, eredetinek? Mondhatjuk-e a vörösről, hogy ő a szín? A fehérről, az ezüstről, a kékről? Kontra Ágnes, a festő, megteremti a lehetetlent. Addig gürcöl, vívódik, töpreng; addig-addig vonszolja az ecsetet a vásznon, amíg föl nem oldódik a határ fönt és lent között. Megszületik az eddigi főmű, az esszenciális és talán egzisztenciális alkotás: a tér ötvenötödik látványa. A szín maga. A térben. Valójában: a tér a színben. Tantaloszi kín, hogy másra készül az alkotó, mint amit megteremt. Teret akar teremteni, és szín születik. Félszáznál is több vászonra festi föl a tér inkarnációjának elementáris, érzéki vágyát - és mindenből szín születik.

Next