Mindig és Újra A Magyar Festészet Napja (Aulich Art Galéria, 2009)

jével, a posztmodern utáni lét kiúttalanságával, a magyar művészet nemzetközi elismerésének hiátu­­sával. Ünnepnapon talán nem illendő pejoratív helyzetképet vázolni, azonban akkor lehet megérteni az ünnep lényegét, itt és most a doyenek szerepét, ha reálisan tudjuk megítélni pozíciónkat a mában. Ők, a múlt és az élő jelen képviselői, azok, akik példát nyújthatnak és kiindulópontjául szolgálhatnak, nem a profetikus művész magasztosságával, hanem emberi-művészi tapasztalatukkal. Ők azok, akiknek művészeti pályája már hiánytalan ívként rajzolódik ki, de még koránt sem lezárt. Erőteljesen túlfilozofált világban élünk, ahol mindenre és ennek ellentétére is számtalan tézis születik. A globális eklektika korában -ahogyan a művészetben, úgy az élet többi területén is­­egyszerre van túl sok, és mégis kevés fogódzó. A világ nyitott, minden információ rendelkezésre áll, azonban gyakran szembesülhetünk azzal, hogy ez nem feltétlenül könnyíti meg a művészetben való tájékozódást. A paradoxonok idején nem születnek világmegváltó, univerzális tendenciák, mert a művészet többpólusú, amelynek eredményeképpen a saját személyes koordinátáink kijelölése lehet az egyén legfőbb feladata. Másképpen fogalmazva: a A Festészet Napja keretében 2009-ben már nyolcadik alkalommal tiszteleghetünk csoportos kiállítás keretében a képzőművészet „szépkorú” doyenjei előtt. Az Aulich Galériában megrendezett válo­gatás sokatmondó címe: Mindig és Újra, egyszerre utal az állandóságra és a megújulás örök körforgá­sának művészi problémájára. A kiállítók névsora idén is hosszú, de talán az eddigi évekhez képest most szerepel egyszerre a legnagyobb számú, hetven év feletti alkotó a kiállítótermekben. Ez a hosszú névsor pedig évről évre változik, hiszen az eltávozók helyét, mindig a doyenek korába lépő művészek foglalják el. Ilyen az élet körforgása, mindig és újra. A Doyenek kiállítás a mesterek előtti tiszteletadáson túl, jó apropó is lehet arra hogy: elgondolkodjunk mai művészetünk helyzetén és lehetőségein; a múlt, a jelen és a jövő egymáshoz diszharmonikusan viszonyuló tér­idő mátrixának furcsaságain; alkalom arra, hogy elmél­kedjünk a művészet szerepéről és útjairól. A hetven éves és az annál éltesebb kor adomány, amely tiszteletet kíván, főleg a művészeti utókor részéről. Amíg a régi időkben a művész tanítványai vitték tovább mesterük szellemi és művé­szeti örökségét, addig ma ennek a hagyományos mester-tanítvány kapcsolatnak kisebb jelentősége van. Ennek oka, hogy erősen individualizálódott jelenben a múlt emlékezetének és művészetének meg­őrzése, ápolása nem elsődleges feltétele a művész-identitás kialakításának. Értékes példaként szol­gálhatnak, a 2005-ös év életmű­díjasának, az azóta elhunyt festőművész Gerzson Pál megfontolandó szavai: „Hatalmas örökségünk gyakorlatilag meddő. Kötelességünk követni elődeinket, hiszen az örök­ség egyik célja ez; fel kell ismernünk a magunk birtokát, hogy bejárhassuk valóságos dimenzióinkat.” Törekedve arra, hogy nosztalgiázó tradicionalizmus csapdáit elkerüljük, mindenképp adekvát­­nak tűnik, hogy az információban gazdag, de sokszor szűklátókörű jelenből kitekintsünk a jelen még élő, de a múltat is magukban hordozó példáira. A XXI. századba való átlépés nem jelentett művészet­­történeti határvonalat, az ilyen éles határvonalak korszakváltó ideje talán örökre le is járt. Az viszont korszakunk sajátossága, hogy egy adott társadalom művészete erősen összefügg az egész társadalom aktuális teljesítményével. Lehet sokat, sokféleképpen elmélkedni a magyarországi művészet elvárt, kívánt és áhított jövőjéről, de ameddig a jelen és főleg a múlt sem került kellő körültekintéssel feldol­gozásra, és nem vált a művészeti hagyomány részévé, addig igen nehéz stabil jövőt építeni. A hazai művészet aktuális légkörét ismerve közel sem tűnik rózsásnak helyzete. Alkotók generációi küzdenek a provincionalitás fojtogató érzésével, a meg- nem-értettséggel, a művészeti trendek kényszerítő ere­A doyenek generációjának alkotói pályája a 60-as években indult, a kétezres években pedig átlépték a hetvenedik életévüket. Megtaláljuk közöttük a hatvanas évek másként gondolkodóit, az IPARTERV nemzedék prominenseit valamint a különutas művészeket. Ők azok, akik mindannyian végigélték a néha keménykedő, majd egyre inkább puhuló szocializmus szürreális világát, akik számára még protestálás lehetett a művészet puszta művelése, ugyanők részesei a rendszerváltozás gyökeres társadalmi átalakulásának és teljes paradigmaváltások tucatjainak. Ők azok, akik nagyjából egy ge­nerációhoz tartoznak, de művészi életútjaik szétágaztak és bizonyos értelemben egymástól izolált oeuvre-ket reprezentálnak. Ha összegzünk, akkor belátható, hogy csupán három, művészeten kívüli aspektus köti egymáshoz ezt a stilárisan és felfogásmódjában teljesen különböző, a kiállításon résztvevő alkotót; ez pedig a közös kor, a közös emlékezet, valamint a közös jelen­kép, sematizálódás és uniform művészeti magatartás helyett az egyéniség (újra) megtalálása lehet-lett a kétezres évek egyik meghatározó irányvonala. Azonban a művészet öndefiníciója és viszonyítási pontjainak meghatározása mindenképpen szükséges az individualizmusban rejlő teljes feloldódás ellen. Ebben nyújthatnak példát ma a tárlaton részvevő doyenek. Ők a tanúi a pluralista világból fakadó sokféleség létjogosultságának. Életműveik nem nyújtják teljes keresztmetszetét az elmúlt ötven év magyarországi művészettörténetének, de mindenképp an­nak hiteles lenyomatai. A képzőművészet doyenjei felett nem ítélkezni kell, hanem megítélni őket, mert ez a tiszteletadás legfőbb mércéje. Szabó Noémi

Next