Kodolányi László János Fémesmester (Körmendi Kiadó, Sopron, 2010)

FÉMESMESTER Kodolányi László több mint három évtizedes működésének még a műfajait is hosszú lenne rész­letesen felsorolni. Tisztelgésképpen meg kell említenem: a hetvenes-nyolcvanas évekből emléke­zetesek az ötvös mester egyszerre klasszikus és modern ékszerei - nyakékek, karperecek­­, több város középületeiben látható dísztárgyai, Kőszeg utcáit díszítő cégérei, a budai Hilton Szállóban a domonkos-udvar homlokzatának mellvédei és lizénái. Fémműveire mindig is jellemző volt a legegyszerűbb eszközökkel dolgozó, puritán önfegyelem, a formai ellentéteket egyensúlyozó szimmetria, az egymással szembesülő mértani ábrák felvillanyozó feszültsége. Néhány év óta egyre több, használt tárgyakból készült műve tűnik föl, ezeket szemlélve önkéntelenül felmerül a kérdés: hogyan látja az élmény és az alkotás viszonyát maga a művész? Az egyszerűnek látszó kérdésre nem könnyű felelni, de szerencsénkre Kodolányi egy önéletrajzi jellegű elmélkedésében erre a témára is kitér. Őt idézem: „Elég gyakran járok ócskatelepekre, ahol véletlenszerűen egymásra halmozva ott található nagyapáink, apáink minden használhatatlan, vagy annak tűnő fémhulladéka..." És kissé alább: „Nekem a műhelyemben van egy saját kis ócskatelepem, mert anyagot, bármily csekély is, rit­kán hajítok el­. Az abban kotorászás sokszor nyújtott ihletet segítséget munkáimhoz.” Ebből a néhány mondatból kitűnik: Kodolányi tűnődő alkat, ragaszkodik a múlthoz, nem véletlen, hogy műve abból nőtt ki, azt folytatja. Munkáiból kiérezzük a környezet és a hagyomány, a tapasztalt valóság érlelő hatását. Az idézett szöveghez hasonló művészi vallomásra bukkantam Henry Moore firenzei kiállí­tásán, ahol az egyik vitrinben a tenger által különös alakúra csiszolt kavicsokat, faágakat is kiál­lította, amelyeket, mint kísérő jegyzetében írta, az évek során gyűjtötte össze és időnként néze­getni szokott, hogy ihletet vagy ötleteket adjanak neki. Nyilván minden igazi művész megtalálja a munkájához szükséges ihletadó tárgyakat, lelki forrásokat. Hogyan, mivel hatnak Kodolányira az említett fémhulladékok? Idevág ez a megvilágosító mondata: „Egy időben abbahagyott moz­dulat, egy időben félbehagyott mondat izgalmasabb, mert a képzeletben játszódhat tovább.” A töredék varázsa, így hatott Bielkére az archaikus Apolló- torzó: a hiányzó részek izgatták. Törött márványszobor vagy használati tárgy, a hangsúly a hiányon van. Ez a művész földközelségben él: a kilencvenes évek közepe óta gyakran találkozunk nála fából faragott művekkel, pl. a régi magyar kopjafa változataival, vasból kovácsolt mezőgazdasági szerszámokkal, és minden anyag, amiből egy-egy műve készült, az eredeti irányba mutat. A fafaragvány emlékeztet az élő fára, a földre, ahonnan kinőtt, a vasról eszünkbe jut a sziklából kibányászott érc, amelyből öntötték. A használati tárgyak Kodolányi László műveiben immár második életüket élik. Itt megint felmerül egy kérdés. Hogyan hatnak az újjászületett anyagok az új művek szemlé­lőire? Azt látjuk-e bennük, amit a művész látott a használt tárgyakban, amelyeket új tárgyakká alakított át? Versekről szokták mondani hogy szövegük, ha a költő egyszer kiadta a kezéből, kont­ak­tonná válik. A költő versének csupán első olvasója, első értelmezője, szövegét egy-egy­­ olvasója saját ösztöne és ízlése szerint értelmezheti. Ez a modern képzőművészeti alkotásokkal se lehet másként. Szempont az is, hogy az alkotás, függetlenül formájától és szellemi hatásától,­­­­ anyagával, anyaga­ természetével is hat ránk. A niÿjjgfcwne nem mindig segíti átélésüket. Minél kötöttebb a cím, annál inkább korlátozza a késélet és vele az értelmezés szabadságát. A mű mindig többet és nemegyszer mást mond ka magáról, mint a címe. Biztos csak az, hogy minden anyag, minden élet, minden alkotás az ere­detre mutat vissza. Ha az ember analizáló érdeklődéssel, nyitott szívvel közeledik az itt kiállított művekhez, talán az eredet felé is ablakok nyílnak meg. Csokits János KODOLÁNYI LÁSZLÓ JÁNOS

Next