3. Szókimondó Hajdúszoboszló kulturális havi folyóirata (Hajdúszoboszló, 2012)
Ez év februárjában éppen százéves Szép Ernő első jelentős verseskötete, az Énekeskönyv. Persze nem hallgathatjuk el az igazságot, miszerint volt már kötete Szép Ernőnek korábbról is. 1902-ben jelent meg az Első csokor című kis kötete, melyben még a szoboszlói, debreceni, mezőtúri diákkorában írt versei és Heine-fordítások találhatók. 1907-ben pedig a pesti kabaréban saját maga és mások - köztük Medgyaszay Vilma, a kor „csalogánya“ - által is énekelt dalokat adta ki Kabaret-dalok címen. Majd 1911-ben a Kucséber-kosár című kötetében a kisprózái írásai mellett találunk néhány aktuális helyzetet, életképet bemutató versikét is. Az igazi versek azonban az Énekeskönyvben jöttek 1912-ben. Ez az a kötet, amelyre rácsodálkozott Babits Mihály és még Ady Endre is, akihez Szép Ernőt akkor már hét éve erős barátság kötötte. Ez az a kötet, amely talán örökre ráakasztotta Szép Ernőre, hogy bizony ő a gyermeki lét és lélek édes-bús költője, az „édes jó poéta“. Még szerencse, hogy azóta az irodalomtörténet megtalálta az ennél sokkal összetettebb, bonyolultabb és ma is korszerű Szép Ernő-képet is. Erről a korszerű Szép Ernő-képről szeretnék egy kicsit beszélni egy verse kapcsán, mely az Énekeskönyvben jelent meg. Talán azért is, mert én ebben a versben találom meg a XX. századi magyar irodalom egyik gyökerét, amely hajtást ugyan csak a század végére hozott, s érdekes módon akkor is inkább a prózában és kevésbé a költészetben. A költészetben maradtak a nagy eszmék, a forradalom, a haza, a szerelem, a természet, meg a filozófia, míg a próza jobban beletalált az életbe a játékkal, a képzelettel, a fantáziával, a valóság szétszabdalt képeinek másával, az álommal. Talán azért is, mert ebben a versben tűnik fel először az irodalomban a monarchiabeli Hajdúszoboszló képe. Ennek a versnek a címe egy Szent Ambrusidézet, amely így szól: „Csúnya és ártalmas dolog, hogy a felkelő nap rád süt és te még tétlenül heversz ágyadban“. Az idő- és helytakarékos irodalomtörténet lespórolta az idézet két sorát, s csak „ Csúnya és ártalmas dolog... “ címen jegyzi a költeményt. A költemény egy igazi kirakós játék és rémesen komoly dolog is. Játszik a képekkel, a férfi és a gyerek képeivel. Játszik az idővel, rétegzi a múltat, játszik a helyszínekkel, Pest, Párizs, Debrecen, Szoboszló az idő közelére felfűzve. Játszik a valósággal és játszik a képzelettel. Játszik az élettel és játszik a halállal, a gyermeklelkű költő így veszi birtokába a világot. Pontos szeretnék lenni a Szép Ernő-kép iderakásában, de csak hezitálok itt a karakterek világában, mint a versben ébredő Szép Ernő a hálószobában. Én a szavakat keresem, ő önmagát kereste. A csöndbe nézek magamat keresve Örök lélekzetem csudálom. Nevemet suttogom. Nem értem. Hány óra? Áll. Nem húztam fel az este. Én is, ha eljön a halálom. Én is megállok. Eljön értem. Hát meg kell...jaj, jaj ...meg kell halnom. Nem lehet futnom, szöknöm, csalnom? Én. Én. Agyonrúgott patkány az almon. Az ébredés előtti komor hangulatot megelőzi Szép Ernő költeményében az álom: Mit álmodtam. Hogy fényes herceg voltam, Jártam talpig nehéz selyemben, Fekete gyász kastélyba laktam, Éjjel a királylányért lovagoltam. S milyen szép az élet? A fák az úton furulyáimi kezdtek, Havazott pillangószínekben, Füvei, mint lángocskák ragyogtak, így vittem én a drága, drága testet, (...) Arany csókkal kivertem fájó testét, Mint koporsót arany szegekkel, Hóselymen tűzvirágot varrtam, (...) Vágyam, mint vízesés hullt halkan A holt falakról. Megszűnt lenni A nagy világ. Nem volt más semmi, Királyleány szűziességét elvenni. (...) Párisban egyszer, május délután volt, A Luxemburg-kert sétaútján. (...) Együtt megyünk, lépünk zenére, Szirom kezét gyengén szorítom, Szeretőm van, tavasz van, Páris, Párisi És Szoboszló, a gyermekkor édesen fájó szép emléke: Megy a vonat, én az ablakhoz állok, Nézem hazámat és a rétet S a szélmalmot, hogy áll a csöndben. Órt, hidat, zászlót, szemafort csudálok, Apám szivarozik, beszélget S nekem kicsúszik hirtelen a könnyem. A falu fogy, kék tüllbe bújva, Kanyarodunk ...és látszik újra Tornyunk, mint a gyerek felnyújtott újja. “ Mindez egyetlen versben. Szép Ernő korszerű és modern lírai képét felrajzolni csak Szép Ernővel lehet, Szép Ernő verseivel. Bár igaz, hogy a kortársak, Babits, Ady Endre, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Krúdy Gyula szívesen látták benne a világra csodálkozó gyermeki szemekkel látó, a világot átölelni akaró költőt. Kosztolányi többet látott benne, az eredeti népi költőt, ki „ért kalászt hozott“ a líra meddő mezejére. Egyben megegyezhetünk, nagy költő volt, olyan, mint a legtöbbet emlegetett kortársai: Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula és Tóth Árpád. Vida Lajos Szép Ernőről beszélek is.