MúzeumCafé, 2021 (15. évfolyam, 81-86. szám)
2021/1–2. február–április / 81–82. szám • Zene - többszólamúság, emlékezet - múzeumőr - Iván Viktória: „A történettudomány nem azonos a történeti emlékezettel” – Varga Benedek
nemzet vitáján alapszik, amiben a múzeum pusztán az egyik szereplő. Igaz, a tartalom reprezentációjában komoly szerepet tölt be. Az elmúlt öt év programjai különféle formában és szinteken erre törekedtek. Ezért volt annyi együttműködésünk az egyetemekkel, kutatóintézetekkel, múzeumokkal, könyvtárakkal, levéltárakkal, ezért dolgoztunk sokszor külső szakértők és tanácsadók bevonásával. Igazgatása alatt olyan érzelmileg nagy töltetű témákról rendeztek kiállítást, mint Trianon, 1989 vagy Görgei. Ez megkönnyítette vagy inkább megnehezítette, hogy milyen új narratíva mellett teszik le a voksot? ¶ A múlthoz való viszonyunk sokrétű. A történettudomány nem azonos a történeti emlékezettel. E kettőnek heves vitáit látjuk elég gyakran. A történeti emlékezet másként működik és más formában ölt testet, mint a kritikai történettudomány: játékfilmben, szépirodalomban, operában, politikai beszédekben, vezércikkekben találkozunk vele. A felszínen állandónak tűnik, de valójában folyamatosan változik, és erősebben határozza meg egy közösség történeti reflexióit, mint a tudomány. Időnként köszönőviszonyban sincs a történeti valósággal, időnként eltorzítja a történeti valóságot, viszont éles érzelmeket képes generálni, és közösségi érzést tud teremteni. A közös emlékezés konszenzusában azonban a kritikai történetírás és a történeti közemlékezet a végletekig nem térhet el egymástól. Talán ódivatúan hangzik, de a kritikai történetírásnak, amely a ténybeli vagy szemléleti tévedéseket, anakronizmusokat kiszűri, a mitikus rétegeket le tudja hámozni egy-egy korszak vélt valóságáról, prioritása van. De a múltunkról való emlékezés szépségét, az emlékezés otthonosságát éppen az adja, hogy a képzelt vagy mitikus részek felismerése, feldolgozása során látjuk, ahogyan azok is részei lettek a gondolkodási hagyománynak, ahogy szellemi tartalommal töltötték meg közösségi identitásunkat. Hadd hozzak friss, külföldi múzeumi példát. A British Museum 2019–2020-as Trója-kiállítása bemutatta Trója régészetét, de egyben túl is lépett rajta, s a kiállítás kétharmada azt vizsgálta, hogy mikor mit, hogyan és miért gondoltak a trójai háborúról. Hogyan szövi át az európai gondolkodást az ókortól kezdve napjainkig a trójai mondakör? Mit és hogyan jelképezett? Milyen módon a miénk Trója? Talán ki kellene írni a múzeumokban, mint egy gyógyszerek mellé adott tájékoztatón, hogy a kiállítás megtekintése kockázattal járhat: felül kell vizsgálnunk múltunkról alkotott nézeteinket, ahhoz fűződő viszonyulásunkat, ami felkavaró lehet. A múzeumnak miért éri meg ezt a rizikót vállalni?