MúzeumCafé, 2021 (15. évfolyam, 81-86. szám)

2021/1–2. február–április / 81–82. szám • Zene - többszólamúság, emlékezet - múzeumőr - Iván Viktória: „A történettudomány nem azonos a történeti emlékezettel” – Varga Benedek

nemzet vitáján alapszik, amiben a múzeum pusztán az egyik szereplő. Igaz, a tartalom reprezentációjában komoly szerepet tölt be. Az elmúlt öt év program­jai különféle formában és szinteken erre törekedtek. Ezért volt annyi együttmű­ködésünk az egyetemekkel, kutatóintézetekkel, múzeumokkal, könyvtárakkal, levéltárakkal, ezért dolgoztunk sokszor külső szakértők és tanácsadók bevoná­sával. Igazgatása alatt olyan érzelmileg nagy töltetű témákról rendeztek kiállítást, mint Trianon, 1989 vagy Görgei. Ez megkönnyítette vagy inkább megnehezítette, hogy milyen új narratíva mellett teszik le a voksot? ¶ A múlthoz való viszonyunk sokrétű. A történettudomány nem azonos a törté­neti emlékezettel. E kettőnek heves vitáit látjuk elég gyakran. A történeti em­lékezet másként működik és más formában ölt testet, mint a kritikai történet­tudomány: játékfilmben, szépirodalomban, operában, politikai beszédekben, vezércikkekben találkozunk vele. A felszínen állandónak tűnik, de valójában folyamatosan változik, és erősebben határozza meg egy közösség történeti refle­xióit, mint a tudomány. Időnként köszönőviszonyban sincs a történeti valóság­gal, időnként eltorzítja a történeti valóságot, viszont éles érzelmeket képes ge­nerálni, és közösségi érzést tud teremteni. A közös emlékezés konszenzusában azonban a kritikai történetírás és a történeti közemlékezet a végletekig nem tér­het el egymástól. Talán ódivatúan hangzik, de a kritikai történetírásnak, amely a ténybeli vagy szemléleti tévedéseket, anakronizmusokat kiszűri, a mitikus ré­tegeket le tudja hámozni egy-egy korszak vélt valóságáról, prioritása van. De a múltunkról való emlékezés szépségét, az emlékezés otthonosságát éppen az adja, hogy a képzelt vagy mitikus részek felismerése, feldolgozása során látjuk, ahogyan azok is részei lettek a gondolkodási hagyománynak, ahogy szellemi tartalommal töltötték meg közösségi identitásunkat. Hadd hozzak friss, külföl­di múzeumi példát. A British Museum 2019–2020-as Trója-kiállítása bemutat­ta Trója régészetét, de egyben túl is lépett rajta, s a kiállítás kétharmada azt vizs­gálta, hogy mikor mit, hogyan és miért gondoltak a trójai háborúról. Hogyan szövi át az európai gondolkodást az ókortól kezdve napjainkig a trójai monda­kör? Mit és hogyan jelképezett? Milyen módon a miénk Trója? Talán ki kellene írni a múzeumokban, mint egy gyógyszerek mellé adott tájékoztatón, hogy a kiállítás megtekintése kockázattal járhat: felül kell vizsgálnunk múltunkról alkotott nézeteinket, ahhoz fűződő viszonyulásunkat, ami felkavaró lehet. A múzeumnak miért éri meg ezt a rizikót vállalni?

Next