Muzsika, 1961 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám - BARTÓK BÉLA: Liszt problémák
Annak a részletes kifejtése, hogy mi az a nagyjelentőségű út, amit Liszt műveiben a világnak adományozott, túl messzire vezetne. Lehetne itt merész harmóniai fordulatok, modulációs kitérések egész seregére hivatkozni, mint pl. a két egymástól legmesszebb eső hangnemnek minden átmenet nélkül történő, egymással való szembeállítása, és még sok egyébre, ami túl sok terminus technicus felsorolását kívánná meg. De mindez csak részletekre vonatkozik. A részletekben felvillanó újszerűségeknél fontosabb az a tökéletesen új, minden addigitól eltérő tartalmi elgondolás, amely a főbb művekben, pl. a zongoraszonátájában vagy a Faust-szimfónia két szélső tételében megnyilatkozik, és aminek következtében ezek a művek a XIX. század legkimagaslóbb zenei alkotásai közé tartoznak. Formáikig Liszt, bár nem szakít teljesen a hagyományokkal, szintén sok újszerűt teremtett. Így pl. nála található a ciklikus szonátaformának közös témákkal, variációs alapon történő legelső tökéletes megalakítása, többek közt Esz-dúr zongorakoncertjében. Ez a formai megoldás a Liszt utáni korban egyre nagyobb jelentőségre tett szert. — Liszt fejleszti tovább — Berlioz után — az ún. „szimfóniás költeményt". Liszt kezdeményezésének mondható a „lassú" és ..friss" egymás mellé helyezésével nyert műzenei forma; ehhez ez tulajdonképpen a magyarországi népi és felnépi zenei táncok szokásos sorrendje vezette. Zongoratechnikája Chopin és más, kisebb jelentőségű szerzők technikájából indult ki, de érett korában újjá, egyénivé alakult át. Ezt az ő sajátos megjelenítő eszközét annyira tökéletesítette, hogy kifejlődésének minden lehetőségét ő maga érte el. Ennek következtében utódainak már ezen a csapáson alig maradt tennivalójuk — más útra kellett térniök. Mint hangszerelő-újító méltán sorakozik teljesen egyéni hangszereid-technikájával a XIX. század másik két nagy hangszerelője, Berlioz és Wagner mellé. Liszt egész gondolkodásának, világnézetének legpontosabb tükrét magában műveiben találhatjuk. Optimizmusát legjobban azok a ,,megdicsőülés"-szerű zárórészek fejezik ki, amelyek annyi nagyobbszabású művében vannak meg. Hogy korát, a romantikus XIX. századot minden javával, minden túlzásával nem tagadta meg, az emberileg nagyon is érthető. Ebből származik a szónoki pátosz túltengése; ebből magyarázhatók bizonyos, a polgári közönség számára tett engedmények, még legjelentékenyebb műveiben is. Ismételten mondom: akik csak ezeket a fogyatkozásokat pécézik ki — és ilyen még ma is a zenekedvelők egy része —, azok nem látnak rajtuk túl a lényegig. Márpedig pártatlan értékelés a lényeg megismerése nélkül elképzelhetetlen. Zongoraműveinek egy részében mintha szándékosan az átlagízlés kielégítését kereste volna. Persze ezeken is meglátszik, még a legkisebb részletben is, nagy alkotóművészete. De tartalmilag ezek a csillogó és ,,fülbemászó" művek korántsem adnak nekünk annyit, mint más, főleg érettebb korából való, minden sallangtól mentes zongoraművei. Formailag, technikailag azonban ezek is tökéletesek, sokszor talán tökéletesebbek, mint egynémely nagyobbszabású, tartalmilag jelentékenyebb műve. A dolog természetéből folyik, hogy átdolgozásaiban, pl. rapszódiáiban kevésbé volt alkalma legbelső énjének teljes kizárására. Kezdetben kizárólag ezek a művek voltak a közönség kegyében; nem csoda, hogy a jobb meggyőződésűek nem győztek elégszer rámutatni, néha még túlzásba menve is, mennyivel nagyobb értékek rejtőznek Lisztnek eredeti műveiben. De az igazság kedvéért hangsúlyoznom kell, hogy ezek a rapszódiák — elsősorban a magyar rapszódiákról beszélek — a maguk nemében tökéletes alkotások. Azt az anyagot, amit Liszt bennük felhasznál, nem lehetne szebben, jobban, nagyobb művészettel feldolgozni. Hogy ez a zenei anyag nem mindig értékes, az megint más lapra tartozik. Nyilvánvalóan ez is egyik oka annak, hogy ezeknek a műveknek általános jelentősége kisebb, viszont közkedveltsége annál nagyobb. most áttérhetünk a második kérdésre: milyen hatással volt Liszt zenéje a zeneművészet további alakulására. Egyszer valahol azt írtam: „úgy érzem, Lisztnek jelentősége a zene továbbfejlődésére nagyobb, mint Wagneré". És még ma is fenntartom ezt az állításomat. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Liszt nagyobb zeneszerző volt, mint Wagner. Hiszen Wagner műveiben nagyobb formai tökéletességet, gazdagabb kifejezési skálát, stílusban nagyobb egységességet találunk. És mégis , Liszt művei termékenyítőbben hatottak az utána következő nemzedékre, mint Wagneréi. Ne vezessen senkit se félre a Wagner-utánzók nagy tömege. Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát teljes egészében és minden részletében, hogy őt már szinte csak szolgailag utánozni lehetett, de tőle továbbfejlesztésre ösztönzést kapni alig. Márpedig mindenfajta utánzása terméketlen, holt dolog. Liszt ellenben annyi újszerű lehetőséget pendített meg műveiben, anélkül, hogy ezeket saját maga a végsőkig kimerítette volna, hogy hasonlíthatatlanul nagyobb ösztönzést kaphattunk tőle, mint Wagnertől. Hadd szemléltessük néhány példával Liszt műveinek hatását a Liszt utáni zeneszerzőkre. Strauss Richárdnak első, meglehetősen száraz művei külsőleg Brahmsra mutatnak, de anélkül, hogy Brahms kitaláló ereje meglenne bennük, előrelendülés akkortól kezdve mutatkozik nála, mikor rész- 3