Muzsika, 1963 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1963-01-01 / 1. szám
50655 Egy, zenei szakemberek részvételével tartott vitaülésen történt. Amikor az előadó éppen azt fejtegette, hogy mi a szóban forgó kérdésről a marxista zeneesztétika álláspontja, a széksorok között valaki azt kérdezte a szomszédjától: „marxista zeneesztétika? de hát vajon van-e ilyen?" Ha őszinték akarunk lenni, be kell ismernünk, hogy a marxizmus általános fejlődésén belül az esztétika valóban elmaradt a többi területtől, az esztétikán belül pedig a zenéé a többi művészetétől. Hátha ezek után valóban nem beszélhetünk ma még többről, mint jószándékú és olykor érdemes kezdeményezésekről, amelyek a dialektikus materializmus alapelveit a zene művészetére akarják és próbálják alkalmazni, de olyan marxista zeneesztétikáról, amely legalább alaptételeiben már kiforrott és egységes, még nem lehet szó? Hogy ez a kétely nem nélkülöz minden alapot, arra vonatkozóan hadd emlékeztessünk arra a kis könyvre, amely néhány évvel ezelőtt a marxista művészetfelfogás elfogadott alapjának számított. A. I. Szoboljev tanulmányára gondolok, amely „A lenini tükrözési elmélet és a művészet" címet viselte. Ez az írás valóban olyan szemléletet — és tegyük hozzá, dogmatikus szemléletet — tükrözött, amely nem volt alkalmas a zeneművészet problémáinak esztétikai megközelítésére. Szoboljev a tudomány és a művészet közötti különbség lényegének azt tartotta, hogy a tudomány fogalmakat használ, a művészet pedig képeket. Felfogásából az is csakhamar kiderült, hogy a fogalmi tükrözés voltaképpen magasabbrendű, a képtükrözés pedig korlátozott, valahogy a visszatükrözés hierarchiájában a fogalom előtti fokra, a képzetre emlékeztet. Nem mondta ki Szoboljev, de ha az emberkövetkezetesen végiggondolta mondanivalóját, arra az eredményre kellett jutnia, hogy a művészet valahogy fejletlenebb, kezdetlegesebb dolog. S egyáltalán nem volt érthető, hogy ha már egyszer létrejött a fogalom, akkor miért vannak még mindig olyan maradi emberek, akik erőnek erejével a képekben való gondolkodáshoz ragaszkodnak. Ez a felfogás, amely a művészetet a tudomány alá helyezte, oda vezetett, hogy az irodalmi alkotásokat a tudományos mű igényével bírálták el, s elfeledkeztek a művészet törvényeiről. S ez a felfogás kétszeresen alkalmatlan volt a zene kérdéseinek megválaszolására. Mert mit kezdhetünk a kép fogalmával a zenében? Elmondhatjuk ugyan, hogy a zene voltaképpen hangzó kép, de hát mégiscsak észre kell vennünk, hogy a hangzó kép: fából vaskarika. S ha mindenütt a valóságos képet keressük a zenében, akkor ezt a művészetet az irodalom törvényei alapján kezdjük vizsgálni. Ma már tudjuk, hogy ez a felfogás szorosan kapcsolódott Zsdanov azóta megbírált zenepolitikai felfogásához. Ezért a szovjet esztétika, amikor harcot indított a dogmatizmus ellen, elsősorban éppen ezt a most Szoboljev könyvecskéjével jellemzett szemléletet számolta fel. A. I. Hurovnak 1956-ban írott, a szovjet esztétika történetében igen nagyjelentőségű tanulmánya (amely most „A művészet esztétikai lényege" címmel magyarul is megjelent), éppen ez ellen irányult. Burov rámutatott arra, hogy MUZSIKA 1963. JANUÁR VI. ÉVF.1. SZÁM ZENEESZTÉTIKAI JEGYZETEK 1