Muzsika, 1965 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1965-01-01 / 1. szám - MÁRTON KÁLMÁN: Afrikai esték Albert Sweitzerrel

Afrikai esték Albert Schweitzerrel Dr. Márton Kálmán, a Bőrgyógyászati Klinika tanársegédje feleségével, dr. Écsi Edittel, a László Fertőző Kórház belgyó­gyász alorvosával Albert Schweitzer meghívására három hóna­pot töltött tanulmányúton Lam­barénében. Egyenlítői Afrika, Gabon, Lambaréné, Al­bert Schweitzer kórháza. Ezek az egymásba ölelkező fogalmak hányszor, de hányszor je­lentek meg életem folyamán gondolataimban. Hányszor olvastam el, még diákkoromban, a ,,A­agy Fehér Doktor" könyvét, Az orvos az őserdőben címűt, izgalommal, tágra nyílt szemmel és lélekkel, csodálattal. Álmaimban láttam Ogoouét, a fenségesen hömpölygő fo­lyót, jártam a trópusi kórház útjait, és az esti csendben lélegzetvisszafojtva hallgattam Schweitzer orgonajátékának a vadonba is ki­szökő hangfoszlányait. Vagy lestem a szobá­jából kiszűrődő petróleumlámpa fénye mellett arcvonásait, amint valamelyik orvosi, filozó­fiai vagy zeneművészeti könyvét írja. Még álomnak is szép volt. És most valóságban itt ülök, magam sem hiszem el, a csodálatos öregemberrel szemben, kórházának ebédlőjében, Afrika közepén. Fá­rasztó meleg van. A szúnyoghálókon keresz­tül néha-néha egy kis enyhet hozó szellő ér­kezik a folyó felől. A trópusi forróság finom, gyöngyöző izzadságcseppeket csalogat bő­rünkre és vékony nedvességréteggel burkol be az ujja hegyéig mindenkit. De ki törődik most itt ezzel? Nagy, hosszú asztalt ülünk körül mintegy negyvenen. Mint Leonardo képén Krisztus, úgy ül ő középen munkatársai kö­zött. Csak a színek mások. Itt mindenki fe­hérben van, és a trópusi koromfekete este keretezi a képet. Távolról erősödő, majd hal­kuló tam-tam ritmusa a zenei aláfestés, oly­kor-olykor pedig egy furcsán elnyújtott, si­kolyszerű állathang a környező dzsungelből. De ezek csak külső zajok. Itt benn csendes, nyugodt, meghitt, derűs nyugalom tanyázik. A vacsora alatt, míg esszük az egzotikus ételeket, szememet és lelkemet is táplálom. Nézem a könyvekből, újságokból oly jól is­mert fejet. A nyugodt tekintetű, barázdált, energikusan jóságos, tiszta arcot, a már fehér, de még tekintélyes, „magyaros" bajuszt. Az ősz hajtincsek fiatalos engedetlenséggel le-le­h­ullanak a magas, árkokkal szántott hom­lokra. Az elmaradhatatlan fekete csokornyak­kendő húzza alá ezt a megnyugtatóan szép, öreg arcot. Szeme valahová messze túlnéz a falakon, a tevékeny múltba, vagy a már össze­zsugorodott jövőbe, míg a papaya gyümöl­csének sárga belét kanalazza. Azután ránk néz, mosolyogva kérdez és felel. Előfordul, hogy kacsint is huncutkásan. Még alig ismeri meg nyelvünk a krokodiluspecsenye és a ba­nánkompót eddig ismeretlen ízeit, gyors kezek leszedik az asztalt, és a fehér abroszon csak a petróleumlámpák fénye marad. Schweitzer feláll és kissé hajlottan, lassú léptekkel a pianinóhoz megy. Az orgona sajnos nincs már Lambarénében. Hazaküldte, még mielőtt tel­­ z­i Wilhelm Kaufmann osztrák festőművész rajza, Albert Schweitzer zenét hallgat

Next