Muzsika, 1966 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1966-11-01 / 11. szám - KAPOSI EDIT: Folklór és korszerűség - Portrévázlat Szigeti Károlyról
tájainak balett életétől, aminthogy a szocialista irodalom, film, zene és képzőművészet sem az egyes országok határai közé zárva, egymástól elszigetelten fejlődik, hanem kölcsönhatásban, összefüggésben egymással. Mindezek nyomán azt is megkérdezhetném: milyen előny származik tehát abból, ha a táncművészet hazai közönsége kívül reked az általános nemzetközi körforgásból? Annál is inkább kérdés ez, mert a szocialista és kapitalista országok vezető balettegyüttesei — közöttük a mi balett- és hivatásos néptánc-együtteseink is — közel másfél évtizede már nagy és kölcsönös vendégjárást bonyolítanak le a különböző országokban. Kölcsönöst mondtam, és most ezen van a hangsúly, mivel nálunk kölcsönösségről viszont igazán nem lehet beszélni. Legutóbb például épp az angol Royal Ballet kerülte ki határainkat, minek utána fellépett több közép-európai szocialista országban. Nem jó ez így, és nem is szabad ebbe belenyugodni. A pozitív változást úgyszólván az egész magyar táncművészet ügye sürgeti, az alkotó és előadóművészet, a műsorpolitika és a kritika, a közönség és a tudományos kutatás egyaránt. Bízom benne, hogy a magyar balettművészet fejlődésének és növekvő hazai elismerésének hatására sor kerül e téren is a szükséges lépésekre, az ízlés, a művészi mérték- és kultúra, és az ehhez feltétlenül szükséges tájékozottság továbbfejlődése érdekében. Körtvélyes Géza Folklór és korszerűség Portrévázlat Szigeti Károlyról „Siralomházban", „És nem birták a szögesdrótok", „Lányok", „Magyar verbunk" — ezek a kompozíciók jelezték 1956-tól egy új, markáns arculatú koreográfus-egyéniség, Szigeti Károly megjelenését. Majd az utóbbi két évben heves viták gyűrűztek, szenvedélyek, vélemények csaptak össze két műve: a „Néptánc régi szeretőkről" és a „Botoló" körül, mígnem az előbbivel az I. Alföldi Néptánc Fesztiválon, az utóbbival a II. Zalai Kamaratánc Fesztiválon a legjobb koreográfia díját nyerte el. Végül az idei évad legsikeresebb, komplex műfajának táncait láttuk tőle Lorca „Don Cristobal"-jának a Vasas Központi Művészegyüttes tánckarával színre vitt játékában. De ebben az időben találkoztunk nevével a Nemzeti Színház Uri murijának és Marat halála c. darabjának koreográfusaként; ez utóbbinak sikerében nem kis része volt Szigetinek is, a sajátos színpadi mozgásforma kialakításában. Honnan indult Szigeti Károly? Milyen utat tett meg? Merre tart? Ezek a kérdések merülnek fel a munkáját figyelő kollégákban és az egyre sokoldalűbb tevékenységét figyelő közönségben. — Húsz éves voltam, amikor a pécsi MÁV Táncegyüttesben és Nemzeti Színházban szerzett táncos (és merészen „koreográfus"), valamint statiszta-színész „múltam" alapján felvettek a Színművészeti Főiskola akkor megindult táncrendezői tanszakára. De engedve a csábító lehetőségnek, az akkor alakuló Állami Népi Együttesbe mentem inkább, táncosnak. Ezt a pályámat azonban keresztezte a három éves katonaság. Utána szinte behozhatatlan lett számomra az az út, melyet társaim technikai és előadóművészi téren megtettek. Pedagógia, népismeret, művészi tevékenységre három vonzott. Az akkori Népművészeti Intézetben. Muharay Elemér nagy és széles körű népművészeti gyűjtő és szervező koncepciója, a fiatal táncfolklóristák tevékenysége és a táncosztály közvetlen művészi segítő-patronáló munkája — a parasztsággal, munkásokkal és diákokkal való találkozások élményét magában rejtő nagy lehetőség magával ragadott. Az Intézetben önálló feladatommá lett (azóta is egyik legjelentősebb népművelési területnek tartom) a gyermekek táncos nevelésével való foglalkozás, a táncpedagógia, a művészeti nevelés hatósugarának A kulturális csereegyezményben hazánkban tartózkodó drezdai Gráf házaspár a nemzetközi versenytáncok A-osztályos anyagát tanította a magyar táncpedagógusoknak