Muzsika, 1968 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám - PAÁL FERENC: Egy különleges hangszer művésze
egy különleges hangszer művésze „Tanult mestersége: gordonkaművész. Jelenlegi foglalkozása: operadramaturg" — így hangzanának a nem mindennapi válaszok Liebner János képzeletbeli kérdőívén. A magyar muzsikus a felszabadulás után a párizsi Conservatoire-on végezte zenei tanulmányait, majd több mint egy évtizedig a budapesti Operaház és a Filharmóniai Zenekar, ezt követően pedig a Magyar Rádiózenekar szólócsellistája volt. Egyidejűleg széles körű koncerttevékenységet is folytatott mint szólista és kamaramuzsikus (kevés kivétellel Európa minden országában, valamint Észak-Afrikában hangversenyzett), sőt még arra is maradt ideje, hogy könyvet írjon Mozart operadramaturgiájáról. Ezzel párhuzamosan több budapesti folyóirat zenekritikusa, valamint a rádió és televízió zenei műsorainak munkatársa volt. (Ma is állandó külföldi tudósítója a Muzsikának, amelyben rendszeresen jelennek meg londoni, milanói, kelet- és nyugat-berlini beszámolói). Liebner János 1964 óta Berlinben él, mint a Deutsche Staatsoper dramaturgja. Hogy került sor erre a radikális, munkaterület- és környezetváltozásra? — 1959-ben a budapesti Haydn-fesztivál előkészítő bizottsága felkért, hogy a három évtizeden át Magyarországon működött komponista halálának 150. évfordulóján szólaltassam meg azt a hangszert, amelyre Haydn közel 200 művet írt és amely hosszú ideje használatlanul áll a budapesti Nemzeti Múzeum üvegszekrényében. Az alkalmi ismeretségből ezzel a 18. századi, baryton nevű, 17 húrú hangszerrel, immár egy évtizede tartó és alighanem egy életre szóló mély kapcsolat született, és koncertturnéim révén ma már Európa-szerte megismerték ezt a sajátos hangú, érdekes barokk hangszert. Különös öröm számomra, hogy egész sor kortárs zeneszerző (magyar, francia, angol, svájci, német) komponált hangszeremre az elmúlt években műveket, amelyek — egyébként jórészt 16—18. századi repertoárom kiegészítéseként — rendszeresen szerepelnek hangversenyműsoraimon. — Közvetve a baryton volt az okozója Berlinbe jövetelemnek is. Mivel a Nemzeti Múzeum akkori illetékes tisztviselői arra az álláspontra helyezkedtek, hogy „egy múzeumi hangszer nem arra való, hogy játsszanak rajta, hanem hogy a vitrinben álljon", ezért 1961-ben egy drezdai hangszerkészítővel saját barytont csináltattam magamnak. Így kerültem kapcsolatba az NDK az időszerinti kultuszminiszterével, a „civilben" kiváló csembalóművész dr. Hans Pischnerrel, aki ismerte lemezeimet és néhány külföldi operai szaklapban megjelent cikkeimet, sőt fordításrészletekben Mozart-könyvemet is, és aki éppen akkor készült átvenni a berlini Staatsoper vezetését. Az ismeretség csakhamar intenzív művészi kapcsolattá fejlődött, majd néhány közös koncert és több hosszú beszélgetés eredményeként dr. Pischner igen előnyös művészi és anyagi feltételekkel dramaturgi és szólista-minőségben meghívott színházához, ahol immár ötödik évemet töltöm. Egy szezonban két opera dramaturgiai feladatait látom el, a kiválogatástól az esetleges új fordításon át egészen a koncepció kialakításáig, sőt részben gyakorlati megvalósításáig. Ez darabonként kb. 8—12 hónapi munkát jelent, tehát általában 2—3 operán dolgozom párhuzamosan. Emellett évi 6—8 koncerten is szerepelek. Érdekesebb fellépéseim közt tartom számon pl. a tavalyelőtti Bach-ciklust, amelyben dr. Pischnerrel a három gambaszonátát játszottuk el egy műsorban, a francia Jean Pierre Rampallal pedig két estén Bach összes fuvolaszonátáját. (Ezt a ciklust a nagy érdeklődés miatt jövőre megismételjük, ezúttal egy másik kiváló francia fuvolás, Auréle Nicolet közreműködésével.) Eddigi operai munkáim közt jelentősebbekként három Mozart-produkciót említenék (Figaró házassága, Cosi fan tutte, Varázsfuvola), valamint két olasz művet: Verdi Macbeth-jét és Puccini Turandotját. Ez utóbbit javaslatomra magyar vendéggel, a budapesti Madách Színházból Vámos Lászlóval rendeztettük meg, aki igen merész