Muzsika, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1970-01-01 / 1. szám - MAÁCZ LÁSZLÓ: Csakugyan a Pécsi Balett története?

CSAKUGYAN A PÉCSI BALETT TÖRTÉNETE? Dallos Attila: A Pécsi Balett története. Zeneműkiadó 1969 A dolgok néha a kelleténél frappánsabban sikerülnek... Szinte azonos októberi napon jelent meg a Zeneműkiadó új könyve (Dallos Attila: A Pécsi Balett története) és Kerényi Mária Muzsika-beli körinterjúja a kiadó „Ze­neélet" sorozatának szerkesztőivel, szerzőivel. Alkalom a szembesítésre, s ezt most meg is tesszük, már csak azért is, mert a könyv szer­zője az interjúban folytatja a kötetből megis­mert hangvételt és tényközlési módot. E re­cenzió olvasóját pedig kérjük — ha netán megütköznék egy-két fordulaton —, hogy ne feledje: nem mi kezdtük. Ránk már csak a kesernyés helyreigazítások sorozata maradt, meddő csatározás a helyrehozhatatlannal. — Legfeljebb még egyet tehetünk, s kérjük is ezért Kerényi Máriát — lehetőleg ne siessen forgatókönyvnek kommendálni a könyvecskét. Érjük be a 6200 példány hatásával. A kötetet szerkesztő Révész Dorint a sorozat céljáról úgy nyilatkozott, hogy az érdeklődés és a fantázia-mozgatás szolgálatában „semmit sem tartunk tabunak". Nos, erről — kétség­telenül önkényesen — a kötet 181. lapjának párbeszéde idéződik fel, ahol a szerző odaveti zeneszerzőtársának: „Bartókkám!" Tabu nincs, nyegleség van. És sajnos, nem is csak egyszer van. Dallos MUZSIKA-beli nyilatkozatát — „őszinte voltam, az eseményeket és jellemeket szépítés nélkül írtam le" — ugyancsak meg kell kérdőjelezni, mert sajnos bőven akad kö­tetében célzatos retusálás, félretájoló tárgyi tévedés. Még az interjúban mondja, hogy „Szokolay például először Pécsett kapott szín­padot." Holott a társulat még nem létezett, amikor Szokolay 1958—59-ben megírta egyfel­vonásos táncjátékát, a Jóka ördögét az Állami Népi Együttes színpada számára. Látszólag kis dolog ez, s nem változtat azon a tényen, hogy a Pécsi Balett nagyon sok fiatal magyar zeneszerzőnek adott teret. Mindamellett nem valóságos reneszánsza kezdődött el Magyar­országon, zenei életünknek talán legszebb ha­zai és külföldi sikerei ehhez a műfajhoz fű­ződnek" (idézet a könyvből). Csak dicsérni tudjuk a Zeneműkiadót, hogy ilyen valóban aktuális témát ennyire magáénak érzett, de mindenek előtt gratulálunk Fábián Imrének, aki nagy tájékozottsággal, remek „feldolgo­zással" lebilincselő olvasmányt, kitűnő, és a szó legigazibb értelmében: korszerű vitairat­kötetet ad az olvasó kezébe. (Juhász) „szépítés nélkül" való. S találunk hasonlót a kötetben bőven. Feltevésünk szerint a könyv el fog kelni. Té­mája mellett biztosíték erre hangvétele, stílu­sa, hogy ne kerülgessük tovább: ponyvaszerű­sége. Olvasmányosságát el lehet, el kell is­merni. Lehet gondolkodás nélkül „falni", érde­kességein álmélkodni, intimitásai felett ka­csintgatni, olykor krimisen borzongni, s közben a torz információkat is észrevétlen fogyaszta­ni. E ponyvaszerűség tartozéka ugyanakkor a hevenyészett fogalmazás, amely időnként ért­hetetlenségbe, máskor képzavarba nő át. Nem tudjuk, derüljünk-e vagy bosszankodjunk, ha azt olvassuk (7. o.), hogy Losonczi Ágnes ho­gyan akaszkodott rá a kultúrpolitikai mérleg üres serpenyőjére ... Mégpedig 1948-ban és a VKM-ben. Losonczi csuklik, Révai József is fordulhat egyet a sírjában. A nyelvi pongyolaság legtöbbször egy meg­határozott szemlélet lecsapódása. S itt a sti­lisztika hűvös világából már az ízlésproblé­mák forró éghajlata alá érkezünk. A „jólérte­sült", az „intimpista", az „esztéta" egymást váltja a kötetben; magabiztos tánctörténeti és művelődéspolitikai ítéletek vidáman kergetőz­nek budoártitkokkal, közvetlennek szánt ki­szólásokkal. Olvassuk: „Bretus egyik része" (49.), „Csirkerózsika és Hat­tyúk halála" (32.), „iratokat rendezgető gépíró aggleány" (101.); olvassuk (52—53.), hogy Helsinkiben a VIT-en oly népszerűek lettek a balerinák, hogy „adták őket szájról szájra ... Elosztották az arcukat". Különösen rossz szájízt kelt, amikor bulvárstí­lusának, nyegleségeinek látszólagos szocialis­ta nézőponttal, „Nyugat-leleplezésekkel" pró­bál hitelt kölcsönözni. Vállon veregeti Luxem­burg államot (96., hja, szerencsére van egy még kisebb ország is ...), az Eck Imre által tanul­mányozott angol tánctörténetről pedig hamar kideríti, hogy (83.): „Az ijesztően gazdag és gyönyörű köntösű szakirodalom azonban egy iskolásfüzetbe beleférő tánchistóriát takarga­tott." A sort folytathatnók, de térjünk a tárgyi tévedésekre. Kár volt a „Pókháló" traverz-díszletét mint „Eck híres találmányát" propagálni (48.). Van balettlexikon, s benne fénykép is azonos dísz­letmegoldásról, csak a húszas évekből. — Illet­lenségnek is minősülhet egy több évig játszott repertoárdarab librettistájának nevét rosszul tudni. Tehát: „A parancs" szövegkönyvét nem Pavel, hanem Vladimír Vasút írta (70.) Tendenciózusan téves a finn VIT-beszámoló (52): „A helyszínen jöttek rá, hogy az Állami Népi Együttes népviselete s öt táncospárja semmit sem mutatna a felvonuláson", s ezért

Next