Muzsika, 1970 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1970-01-01 / 1. szám - MAÁCZ LÁSZLÓ: Csakugyan a Pécsi Balett története?
CSAKUGYAN A PÉCSI BALETT TÖRTÉNETE? Dallos Attila: A Pécsi Balett története. Zeneműkiadó 1969 A dolgok néha a kelleténél frappánsabban sikerülnek... Szinte azonos októberi napon jelent meg a Zeneműkiadó új könyve (Dallos Attila: A Pécsi Balett története) és Kerényi Mária Muzsika-beli körinterjúja a kiadó „Zeneélet" sorozatának szerkesztőivel, szerzőivel. Alkalom a szembesítésre, s ezt most meg is tesszük, már csak azért is, mert a könyv szerzője az interjúban folytatja a kötetből megismert hangvételt és tényközlési módot. E recenzió olvasóját pedig kérjük — ha netán megütköznék egy-két fordulaton —, hogy ne feledje: nem mi kezdtük. Ránk már csak a kesernyés helyreigazítások sorozata maradt, meddő csatározás a helyrehozhatatlannal. — Legfeljebb még egyet tehetünk, s kérjük is ezért Kerényi Máriát — lehetőleg ne siessen forgatókönyvnek kommendálni a könyvecskét. Érjük be a 6200 példány hatásával. A kötetet szerkesztő Révész Dorint a sorozat céljáról úgy nyilatkozott, hogy az érdeklődés és a fantázia-mozgatás szolgálatában „semmit sem tartunk tabunak". Nos, erről — kétségtelenül önkényesen — a kötet 181. lapjának párbeszéde idéződik fel, ahol a szerző odaveti zeneszerzőtársának: „Bartókkám!" Tabu nincs, nyegleség van. És sajnos, nem is csak egyszer van. Dallos MUZSIKA-beli nyilatkozatát — „őszinte voltam, az eseményeket és jellemeket szépítés nélkül írtam le" — ugyancsak meg kell kérdőjelezni, mert sajnos bőven akad kötetében célzatos retusálás, félretájoló tárgyi tévedés. Még az interjúban mondja, hogy „Szokolay például először Pécsett kapott színpadot." Holott a társulat még nem létezett, amikor Szokolay 1958—59-ben megírta egyfelvonásos táncjátékát, a Jóka ördögét az Állami Népi Együttes színpada számára. Látszólag kis dolog ez, s nem változtat azon a tényen, hogy a Pécsi Balett nagyon sok fiatal magyar zeneszerzőnek adott teret. Mindamellett nem valóságos reneszánsza kezdődött el Magyarországon, zenei életünknek talán legszebb hazai és külföldi sikerei ehhez a műfajhoz fűződnek" (idézet a könyvből). Csak dicsérni tudjuk a Zeneműkiadót, hogy ilyen valóban aktuális témát ennyire magáénak érzett, de mindenek előtt gratulálunk Fábián Imrének, aki nagy tájékozottsággal, remek „feldolgozással" lebilincselő olvasmányt, kitűnő, és a szó legigazibb értelmében: korszerű vitairatkötetet ad az olvasó kezébe. (Juhász) „szépítés nélkül" való. S találunk hasonlót a kötetben bőven. Feltevésünk szerint a könyv el fog kelni. Témája mellett biztosíték erre hangvétele, stílusa, hogy ne kerülgessük tovább: ponyvaszerűsége. Olvasmányosságát el lehet, el kell ismerni. Lehet gondolkodás nélkül „falni", érdekességein álmélkodni, intimitásai felett kacsintgatni, olykor krimisen borzongni, s közben a torz információkat is észrevétlen fogyasztani. E ponyvaszerűség tartozéka ugyanakkor a hevenyészett fogalmazás, amely időnként érthetetlenségbe, máskor képzavarba nő át. Nem tudjuk, derüljünk-e vagy bosszankodjunk, ha azt olvassuk (7. o.), hogy Losonczi Ágnes hogyan akaszkodott rá a kultúrpolitikai mérleg üres serpenyőjére ... Mégpedig 1948-ban és a VKM-ben. Losonczi csuklik, Révai József is fordulhat egyet a sírjában. A nyelvi pongyolaság legtöbbször egy meghatározott szemlélet lecsapódása. S itt a stilisztika hűvös világából már az ízlésproblémák forró éghajlata alá érkezünk. A „jólértesült", az „intimpista", az „esztéta" egymást váltja a kötetben; magabiztos tánctörténeti és művelődéspolitikai ítéletek vidáman kergetőznek budoártitkokkal, közvetlennek szánt kiszólásokkal. Olvassuk: „Bretus egyik része" (49.), „Csirkerózsika és Hattyúk halála" (32.), „iratokat rendezgető gépíró aggleány" (101.); olvassuk (52—53.), hogy Helsinkiben a VIT-en oly népszerűek lettek a balerinák, hogy „adták őket szájról szájra ... Elosztották az arcukat". Különösen rossz szájízt kelt, amikor bulvárstílusának, nyegleségeinek látszólagos szocialista nézőponttal, „Nyugat-leleplezésekkel" próbál hitelt kölcsönözni. Vállon veregeti Luxemburg államot (96., hja, szerencsére van egy még kisebb ország is ...), az Eck Imre által tanulmányozott angol tánctörténetről pedig hamar kideríti, hogy (83.): „Az ijesztően gazdag és gyönyörű köntösű szakirodalom azonban egy iskolásfüzetbe beleférő tánchistóriát takargatott." A sort folytathatnók, de térjünk a tárgyi tévedésekre. Kár volt a „Pókháló" traverz-díszletét mint „Eck híres találmányát" propagálni (48.). Van balettlexikon, s benne fénykép is azonos díszletmegoldásról, csak a húszas évekből. — Illetlenségnek is minősülhet egy több évig játszott repertoárdarab librettistájának nevét rosszul tudni. Tehát: „A parancs" szövegkönyvét nem Pavel, hanem Vladimír Vasút írta (70.) Tendenciózusan téves a finn VIT-beszámoló (52): „A helyszínen jöttek rá, hogy az Állami Népi Együttes népviselete s öt táncospárja semmit sem mutatna a felvonuláson", s ezért