Muzsika, 1972 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1972-06-01 / 6. szám - CZIGÁNY GYÖRGY: Medgyaszay Vilma
Medgyaszay Vilma Megédesíted, a könnyet szemünkben, S megszenteled ajkunkon a mosolyt, S meglengeted a gyász fölött derűsen Az Örömet, e ritka lobogót! Találóbb szavakat hiába keresünk búcsúztatására, mint amilyeneket Juhász Gyula írt le 1925-ben, a címéül Medgyaszay Vilma nevét viselő versében. Sőt, e sorok most új, végleges értelmet nyertek. Mert a gyász fölött máris az örömről kell szólnunk, mindannyiunk örökségéről, amelyet e rendkívüli művésznek köszönhetünk. Bartók és Kodály dalainak nemcsak felejthetetlen előadója volt: szerepének e tekintetben történelmi a jelentősége. Művészetének emléke pedig nélkülözhetetlen. Azt reméljük, nemcsak hogy nem halványul el, de kibontakozik, élesebb színekben, árnyalt és gazdag képekben elevenedik meg majd a jövőben! Hangfelvételek őrzik énekét, gondolatait, élénken tolmácsoló beszédét, amely — még utolsó interjújában is — sejtetni engedte a nagy előadót és „Mimit", akiről Nagy Endre és Szép Ernő, Tóth Aladár és Kosztolányi Dezső egyaránt elragadtatással írt. „Az ő előadásában az útszéli kuplé is dallá nemesedett, és a legelvontabb dal is megtelt a kuplék szikrázó izgalmaival" — írja Nagy Endre, Szép Ernőnek pedig csak Anna Pavlova jut eszébe, ha Medgyaszay párját keresi... „Ifjúság, szépség és hang, parázs szív és mézes humor, minden, de minden együtt volt Medgyaszay Vilmában, a magyar sanzon nemzőjében." Nem illenék az utolsó interjúról, a közérdeklődésre számot nem tartható személyes emlékről e helyen szólni, ha a szóban forgó hangfelvétel készítőinek érdeme valamivel is nagyobb volna, mint a véletlenül kincset lelőké. De Medgyaszay nem várt, kései megszólalása országos visszhangt keltett. 1967 tavaszán kerestük fel budapesti otthonában, és a rádióműsor megőrizte a találkozás elragadó élményét, amelynek elevenségét, természetességét e nagy művésznek köszönhetjük. Eleinte tiltakozott a mikrofon jelenléte ellen, végül megszokta, hogy „próbaként" valamit rögzítsünk a beszélgetésből. Néha rádöbbent még a hangfelvevő jelenlétére, szemét huncutul ránk villantva meg-megkérdezte: nincs ez folyton bekapcsolva? És látva, hogy nem akarjuk becsapni, átsiklott a megválaszolatlan kérdésen ... Mi pedig boldogan rögzítettük lendületes, szórakoztató előadását. Mert rögtönzésében egy nagy művésznő minden képessége felcsillant. Szavai egyszerűek, szerények voltak — s mi mégis felejthetetlen előadásban részesültünk. Elragadó volt, ahogy — idős kora ellenére — valósággal játszott a felötlő emlékekkel ... igen, „eljátszotta" a több szereplős jeleneteket, egy-egy finoman odavetett „ugye" szócskával közelvonva bennünket és a hallgatót az évtizedekkel ezelőtti eseményhez, emlékhez úgy, mintha mi is közvetlen részesei lennénk az elmondottaknak. Úgy is éreztük: társaivá, játékosan szólva cinkosaivá avatott — bevezetett elmúlt idők kulisszái mögé. A kulisszák mögül azonban — meglepetésre — nem a régmúlt pora, hanem a máig időszerű dolgok friss, üdítő levegője csapott meg bennünket; a kulisszák mögül egy gazdag művészpálya tág világába nyitottunk! Medgyaszay Vilma beszélt, s megmegszakítva saját szavait, dúdolni kezdte a zenét, kevésnek találva a szót , és végül már énekelt: valóban hangversenyt adott, ha villanásnyit is, de hangversenyt adott nekünk és a hallgatóknak. Egy régi sanzont keresett elő kottái közül, a szoba közepére állt, a láthatatlan közönséghez fordulva, de azért úgy, hogy a zongorakísérő felé is vethessen néhány biztató pillantást. Énekelni kezdett, kezével határozottan, fiatalosan jelezte a darab ritmusát, s közben finoman, parányi mozdulattal (s a legjobb karmesterek szuggesztivitásával) figyelmeztetett a hirtelen lassításokra, tempóváltozásokra ... E sorok írója semmire nem büszkébb, mint arra, hogy az akkor már nyolcvanadik életévéhez közeledő Medgyaszay Vilma töretlen szépségű, ifjús hevű énekét a rögtönzött házimuzsika keretében zongorán kísérhette. Nem sejtve, hogy ott, akkor az utolsó hangfelvétel készült Medgyaszay Vilmával. Czigány György