Muzsika, 1974 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám - RAICS ISTVÁN - MEZŐ LÁSZLÓ: Pablo Casals öröksége
galom bontakoznék ki minden országban, de kivált az anyák részéről, megfelelő hatást gyakorolva azokra, akiknek hatalmában áll, hogy megakadályozzák ezt a katasztrófát" — írja a nukleáris veszélyre figyelmeztető üzenetében. S még eltökéltebben jelentkeznek gondolatai 1967-ben, az „El Pessebre" genfi megszólaltatása alkalmából a betegágyból küldött írásában. „Oly korban élünk — írja századunk e nagy humanistája —, amelyben az ember nagyszerű dolgokat hozott létre, csodálatos haladás útjára lépett és hozzálát a csillagvilág felkutatásához is. Bolygónkon azonban továbbra is úgy viselkedünk, mint a barbárok. Félünk szomszédainktól, akár a barbárok, fegyverkezünk ellenük és ők is ellenünk. Eljött az ideje annak, hogy megálljt parancsoljunk, ha azt akarjuk, hogy az emberiség megmaradjon. Hozzá kell szoknunk ahhoz a tényhez, hogy emberi lények vagyunk." Ez a kategorikus imperativus öltött testet Casals minden szavában, minden gesztiójában, művészetének minden megnyilatkozási formájában. A legnagyobbak nyelvén tudta elmondani az emberi mondanivalót. Bach és Beethoven nyelvén és a saját nyelvén, a zene casalsi magasságában. Mindenütt voltak barátai, mert lénye sugallta az ember közösségi vágyát s volt valami titokzatos és megközelíthetetlen magány is a lényében, akár a vele oly rokon másik spanyolkatalán művészben, a kor másik kolosszusában, Picassóban. Az emberiség és emberség csúcsára érkezett Picassót nem sokkal később követte a halhatatlanságba Casals is. Mindketten olyan kincset hagytak vajúdó-vívódó korukra, mint a reneszánsz legnagyobbjai. Magvetésüknek tanúi lehettünk, a termés betakarítása az elkövetkező nemzedékekre vár. S az is, hogy híven a casalsi hagyatékhoz, emeljék ki a világot „szomorú állapotából". Az élő Casals parancsa ez! Raics István Az egész világ készült volna születésének 100. évfordulóját megünnepelni — a sors mégis úgy döntött, hogy a nagy jubileumra már ne kerüljön sor. Az emberiség élő lelkiismeretének nevezte Albert Schweitzert, de ő maga is az volt. Kérlelhetetlenül szembeszállt a fasizmussal és több mint harminc évi önkéntes száműzetést vállalt elvből és hazafiságból. Édesanyja szülőföldjén, Puerto Ricóban élt, ide zarándokolt hozzá mindenki, aki látni, hallani akarta. Megható és örök példa, hogy az anyai tanítást életreszóló penzumnak érezte: „Az emberekben egyaránt megtalálható a jó is és a rossz is — a kérdés csupán az, hogy ki melyik mellett dönt és hogyan cselekszik." A háborúk borzalmaira, a nukleáris kísérletekre érzékenyen reagált s az elembertelenedés okain szomorúan meditált nyilatkozataiban is. Casals volt az utolsó nagy zenész-polihisztor, gordonkás, karmester, zongoraművész és komponista. Zseniális, teremtő erejű előadó — hangszere hangjának tiszta zengése utánozhatatlanul szép volt, még lemezen is, mint az augusztusi napsugár, mely megérleli a búzamezőket, gyümölcsöket, a szőlőt. Bach műveinek casalsi interpretálása pedig egyenesen korszakalkotó! — 1943-ban Franco elől menekülve Dél-Franciaországban, Prades-ban kezdte el komponálni nagyszabású oratóriumát, a Jászolt (El Pessebre), és húsz évvel később elhatározta, hogy a béke eszméjét hirdetve körüljárja vele a világot. Nálunk 1964-ben vezényelte s ebből az alkalomból elhozta magával fiatal bájos feleségét, Martitát is. A házaspár találkozását Kodály Zoltánnal és feleségével az amerikai TV megörökítette — nemrég láthattuk mi is tévéműsorunkban. Életem nagy vágya teljesült 1966-ban, amikor eljuthattam személyesen Casalshoz, aki ingyen vállalta tanításomat. (Örök hálámat és köszönetemet szeretném kifejezni ezért a felejthetetlen élményért. ..) Fritz Kreisler a „vonó királyának" tartotta őt. Amit Casals a vonójával tudott művelni, valójában a csodával volt határos. Maradandó élmény volt hallani őt, még 91 éves korában is. Egy Beethoven-szonáta magyarázása közben megfigyelhettem nemcsak hangképzésének salakmentességét, hanem „détachéjának" (vonós non legato játék) olyan robbanékonyságát és intenzitását is, melyet soha senkitől, még hegedűn sem hallottam! Szinte a székhez szegezett játékának átütő zenei kifejezése, mely őt magát is elragadta; a fizikai kimerülésig beleélte magát például Schumann