Muzsika, 1976 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1976-04-01 / 4. szám - RAICS ISTVÁN: Kardos István távozására
Kardos István távozására A szabad Debrecen szelleme látta el őt útravalóval. Nem a „Köd-városé", nem a magas cívis-porták elzárkózó, magányos gőgje, hanem a világra kaput záró Debrecené. Azé a nagy tiszántúli metropolisé, amely az ifjú Adyt érlelte, s Tóth Árpádot, Móricz Zsigmondot, Gulyás Pált, és a szépre, jóra, újításra várók egész seregét ajándékozta a magyar glóbusznak. Az apai házban, a nagy emlékezetű dr. Kardos Samu debreceni ügyvéd és történész szellemi körében szívta magába az emberiségbe torkollni vágyó, haladó magyarság gondolatait. S az apa — akinek báró Wesselényi Miklósról írt alapvető munkája máig történettudományunk jeles teljesítményei közé tartozik —— figyelő gonddal irányította István fiának nevelését. A család több tagja volt tanár, irodalommal és irodalomtörténettel foglalkozó honorácior. Ilyen légkör különösen fogékonnyá teszi a fiatal szívet. Kardos István is sokféle tehetséget és érdeklődést árult el a pályaválasztás pillanataiban. A jogtudomány és a zene egyszerre ragadja vonzásába. Mind a kettőt szívvel-lélekkel művelte, s a jogi egyetem mellett a Zeneművészeti Főiskolát is elvégezte — Herzfeldnél. Végső soron mégis a zene világába merült el felajzott érdeklődéssel, de az irodalom lágy szárnycsapásai mindvégig kísérték életét. Értő és érző magyarázója volt a magyar versnek, minden ritmus rezzenésére, metrumának hullámzására elevenen reagált; persze nemcsak szóban és lélekben, hanem elsősorban zenében. Úgyszólván a teljes magyar líra visszhangot ébresztett benne: Csokonai, Kisfaludy Sándor, Petőfi, Arany, Ady, Kosztolányi, József Attila, Babits, Tóth Árpád, Radnóti, Illyés, Lányi Sarolta, Móra — a névsor töredékes csupán. Nagy oeuvre-je maradt hátra, s élőnek ígérkező életmű. Hiszen alig pár nappal halála előtt szólalt meg Hárfatriója, s Rádiónk műsorán a gyász napjaiban, 1975 decemberében is elhangzottak Kardos-művek. A változatos életű Kardos István nagyszerű gyakorlati muzsikus volt. Mint színházi karmester, mint kiváló zongorakísérő és szólista bel- és külföldön sokfelé gyarapította tudását, amelyet aztán pedagógiában is gyümölcsöztetett kései éveiben, Zeneművészeti- és Színművészeti Főiskolánk tanáraként. Ismerte a hangszerek világának legrejtettebb lehetőségeit. Szólisztikusan ritkábban megszólaló hangszerekre írt műveit különösen megkedvelték e hangszerek művelői. Nyájasabb, szelídebb ember kevés akadt a muzsikusok társaságában, s szivárványos humora, az emberi fonákságok tréfával elütése műveiben is tükröződik. A groteszk és a humor számos kompozíciójának már a címében vagy karakterjelzéseiben is föltűnik. Utolsó éveiben sem maradt tétlen: lépést tartott a korral, a kor igényeivel, s a maga világának határai közt újhodott meg stílusa — igen szerencsésen. S épp az utolsó években tért vissza ifjúságának mélyrétegéhez: Ciclus Antiquus című dalfüzérében a görög és latin vers ősi zengését zenévé formálva búcsúzott az élettől. Horatius Exegi monumentumával, Szimonidesz, Meleagrosz, Szapphó, Catullus fényes, időtlen szépségű gondolatainak érett — s hiszem, hogy időt álló — megzenésítésével. A 84 évesen elhúnyt költőtől, tudóstól, tisztalelkű muzsikustól, humanista érdeklődésű embertől búcsúzik a magyar zenei élet. Raics István