Muzsika, 1977 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám - KOMLÓS KATALIN: Fortepiano-kurzus Amerikában
Sándor Renée tolmácsolói magatartására, előadóművészi készenlétére is jellemző ez a hanglemez. Nem részletező és megismételtetett stúdiómunkával felvett és utólag montírozott produkciók kerültek rá, hanem egyszeri bejátszások és élő egyenes rádióhangversenyek felvételei. Sándor Benée nehezen tűrte a hangkonzerválásra és a steril produkcióra irányuló hangrögzítési munkát: mindig friss, mindig egyszeri, mindig a pillanatnyi élmény ihletéből fakadó tolmácsolás híve volt. Ezért hallgatta gyakran oly kritikusan és aggodalmaskodva később ismételt rádiófelvételeit, úgy érezte, hogy bármely meghallgatás pillanatában másképpen szerette volna játszani az adott művet. Ahogyan már Bartók is figyelmeztetett a gépzenéről írt fejtegetéseiben: „elképzelhető, hogy maga a zeneszerző is más alkalommal szebben, esetleg kevésbé szépen, de mindenesetre másképpen is előadhatta műveit. És ugyanez elképzelhető egy előadóművészről is, olyanról, aki mint művész egyenlő értékű az illető zeneszerzővel. Ennélfogva még az elképzelhető legtökéletesebb fonográfia sem fogja az élőzenét teljesen pótolni". Sándor Benée tulajdonképpen még a múlt századból érkezett, a modern elektroakusztikai fölfedezéseket megelőző korszakból, az egyszeri teljesítmények, a manipulálhatatlan zenélések világából. A kényszerű szüneteket és viszszavonulásokat nem számítva, több mint fél évszázadot zongorázott végig — a húszas, a harmincas, majd a hatvanas években, mind magasabb csúcsokra jutva. Egy kicsit Robert Schumann kiváló pianista-feleségének előadóművészi sorsát élte újra nyolc évtizeddel később: mindketten megközelítették a nyolcvanadik életévet és férjük halála után magukra maradva mindkettejük művészete újravirágzott s még hetvenéves korukon túl is gyönyörködtetett. A Magyar Népköztársaság Érdemes Művésze kitüntetés, amely a hatvanas években jutott osztályrészéül, ezt az idős korban harmadszor is kivirágzott nemes művészetet honorálta — annak a rendkívül szerény és jelentékeny művészegyéniségnek életművét, akinek búcsújával most egy jellegzetes zongoraművészi stílus is elköszönt. Emlékét azonban, ha töredékesen is, remélhetően hosszú időn át őrzi majd a hanglemez és a közvetlen meg közvetett tanítványok emlékezete. Kecskeméti István Komlós Katalin: Fortepiano-kurzus Amerikában Szerkesztőségünk régi szándékát valósítjuk meg, amikor sorozatot indítunk a régi zene előadási gyakorlatának, a régi hangszerek történetének, játékmódjainak kérdéseiről. Tudományos tájékoztatókat, a témakörbe vágó tanulmányutakról szóló színes beszámolókat, egy-egy kiemelkedő hangszeres- vagy énekes-előadás elemzését kívánjuk — a kötelező rendszeresség igénye nélkül — zenetörténészek, előadóművészek tollából közölni, folytatva F. Gát Eszter és Szabó Miklós korábbi írásait. Fortepiano , a bécsi mechanikájú kalapácszongora XVIII. századi típusának egykorú elnevezése A Harvard Dictionary of Music (szerk. Willi Apel; Harvard University Press, 1969) „Performance Practice" (előadói gyakorlat) címszava a következőképpen határozza meg a terminus lényegét: ,,... a régi zene korabeli előadásának tanulmányozása, a középkori zenétől Bachig, mindazokkal a problémákkal együtt, amelyek a mai előadásban az eredeti hangzás reprodukálásával kapcsolatban felmerülnek". Napjaink muzikológiai-interpretációs kutatásainak, kísérletező tevékenységének kétségtelenül központi kérdéséről van szó, amely szinte napról napra produkál egyre izgalmasabb, újabb eredményeket. Az 1969-ben publikált lexikon meghatározása máris a tegnapé, hiszen a J. S. Bach nevével fémjelzett barokk kor előadói praxisának hatalmas területeket átfogó feltárása ma már nem jelenti a pionírmunka kronológiai végpontját. Az eddigi kísérletek logikus folytatásaként az