Muzsika, 1980 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám - BREUER JÁNOS: Lehet egy kérdéssel kevesebb? - avagy zenei vetélkedők a tévében
kényszerítve arra, hogy felvegyék a másik fél gondolatának elejtett fonalát. Ki tudna ilyen feltételek mellett teljes értékű választ adni e sokágú kérdésre (amely ráadásul félreérthető megfogalmazásban tétetett fel)? Mert érthető, hogy a játékosok a „szülőföld"-ről Liszt árvízi koncertjeire, magyar személyiségekhez fűződő baráti kapcsolataira inkább asszociáltak, mint zenéjének hungarizmusaira vagy a magyar zenekultúrában vállalt szerepére. Igaz, ilyenformán Hamburger Klárának, a zsűri Liszt-kutató specialistájának alkalma nyílott, hogy összefoglalja a téma legfontosabb aspektusait. A játékvezetői székben Antal Imre — aki jól ismert vonzó személyes tulajdonságaival ennél a vetélkedőnél komplikáltabb vállalkozásokat is sikerre vitt már — a tartalmi hiányosságokat ki nem küszöbölhette. Rajta nem múlott, hogy az adásból nem sugárzott meggyőzőerő: emberek, Liszt művészetéről van szó! A csapatokhoz szolgálattételre beosztott Falus Gábor, Némethy Attila és Schanda Beáta a forgatókönyv jóvoltából legfeljebb a közlekedési lámpa funkcióját tölthette be. Csakugyan: a forgatókönyv! A műsorújság szemérmesen elrejtette készítőjének személyét. Szerkesztő: Fellner Andrea, munkatársai Bubryák István, dr. Jósfay György és Semjén Antónia. Nem tudom tehát, az adatszolgáltatásra, nyakatekert rejtvényekre kihegyezett kérdéshalmaz kinek a tollából származik. Akárki lett légyen is a szerző, bízom benne, hogy tanult ebből a fiaskóból. Igaz, minden vetélkedő közös átka, hogy — távol a korszerű műveltségeszménytől — kiüresedett, elszigetelt adatok begyűjtésére törekszik, mivel az ilyesmi könnyebben mérhető, egyszerűbben pontozható, mint a tartalmi válasz. Mégsem mondhatunk le azonban oly könynyedén arról az igényről, hogy zenei vetélkedő zenéről szóljon, ne műcímekről-évszámokról, adatokról. A Tévé Zenei Klubjának volt egy korszaka, amikor valóban a muzsika — technikája és kifejezése — került a centrumba, amikor valóban lényeges ismereteket adott, mégpedig érthető formában, ráadásul oly nehéz terepen, amilyen századunk zenéje. S ehhez nem volt szüksége semmiféle trükkre, akadályfutásra, cirkuszi mutatványra, csupán az ismereteket átadni vágyó és képes személyiségre. Emlékszik-e még az olvasó a közelmúltra, amikor elemzéseivel Mihály András vont be a század zenéjének bűvkörébe? Elhiszem, nehéz helyettesíteni őt, de a tartalmától megfosztott, kiüresedett forma, az „Aufmachung" pótszernek a legkevésbé alkalmas. Február 21-én, szinte a lapzárta pillanatában jelentkezett másodízben a tévé zenei vetélkedője. A műsor „házi", azaz televíziós bírálatának jele, hogy kezdési időpontja az első adásénál 45 perccel későbbre került. Hétközben jelentős hangsúlyeltolódás, hogy egy terjedelmes adás 20.50-kor vagy 21.35-kor kezdődik. Elhangozhatott azonban másfajta, tartalmi bírálat is a Szabadság téren, legalábbis a kérdések megfogalmazásával kapcsolatban. Ezúttal az idétlen humor(izálás), a rossz asszociációs pályákra való hivatkozás elmaradt. Ami azonban változatlan — sajnos —, hogy a versenyző csapatok továbbra is az adatbank szerepére vannak kárhoztatva. Ezúttal Debussy volt napirenden, s Pécs és Szeged csapata példásan tudta is, hogy a zeneszerző mikor mit komponált, s hogy melyik évben találkozott x-szel, y-nal. Ismeretterjesztő mivoltában mégis fölébe nőtt a Debussy-vetélkedő a fentebb tárgyalt első próbálkozásnak. S hogy szerencsésen így történt, az a zsűri érdeme, tagjai közül is elsősorban Ujfalussy Józsefé. Micsoda tökéletes kisesszé volt az ő másfél perce, a Pelléas és Mélisande jelentőségének összefoglalása, vagy az a másik, tömör áttekintése, amelyben — a versenyzők helyett — néhány beszédes példán jelezte, mit értsünk Debussy és a társművészetek kapcsolatán. S most Mátrai-Betegh Béla is szót kért végre, hogy bevilágítsa Debussy szellemi—művészi közegét és környezetét, azt a funkciót töltve be most is, amelyet azelőtt a rádió zenei vetélkedőinek zsűrijében tág látókörrel vállalt. A „csapatszolgálatot ezúttal Pécsett Nemes András, a budapesti „kibiceknél" Ring Ferenc, Szegeden Salánki Hédi látta el. Üzenem versenyzőknek és riporterkapitányaiknak: a következő vetélkedőkön ne vegyék el a játék jó ízét ilyen-olyan óvási kísérettel. (A korrektúráig lezajlott Stravinsky-fordulóban szerencsére már a legsportszerűbb „fair play" valósult meg. A szerk.) Ez a vetélkedősorozat a távközlési technika diadala, kép és hang szabadon száll Budapest, Pécs, Szeged között. Ez legalább sikerült, ám némi melankóliával idézem fel a műsor ama groteszk pillanatát, amikor a teljes játékot gyakorlottan kormányzó Antal Imre vonal híján többszöri nekifutásra sem tudta felhívni telefonon (Pestről) Molnár Antalt (Budán), aki az egyetlen élő magyar muzsikus Debussy ismeretségi köréből (Vajh mitévő lesz Vitray Tamás ilyen helyzetben, ha a „Kapcsoltam ..." telefonkészülékei egyszercsak nem kapcsolnak majd?) Breuer János