Muzsika, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1981-04-01 / 4. szám - FEUER MÁRIA: Szabálytalan beszámoló Londonból

természetességét, s amely nemcsak belső habitus kérdése, hanem a világkarrier kezdetének tudatát is jelzi. Az R.P.O. másik, ugyancsak Masur vezényelte estjére a csodálatos fekete énekesnő, Jessye Norman miatt mentem el — röstellkedve vallom be, hogy az angol zenekarok káprázatos muzsikálá­sát úgyszólván már a második koncer­ten magától értetődőnek tekintettem, s néha szándékosan­­kellett rákényszeríte­nem figyelmemet e valóban nem­­termé­szetes tényre. Jessye Norman-ről külön hosszan kellene írni: ez a hatalmas ter­metű énekesnő lenyűgöző szépségű, cso­dálatosan képzett hang birtokosa, s adottságai hihetetlen beleérzőképesség­gel, ösztönös muzikalitással párosulnak. Richard Strauss Négy utolsó dalát éne­kelte olyan megindító szépséggel, hogy a közönség — bár tudta, hogy betegség után lép pódiumra — kikövetelte az is­métlést. Miért, hogy e ritka tünemény az NDK-ban, sőt a szomszédos Pozsony­ban is­­hallható, nálunk pedig a hírét se nagyon ismeri a nagyközönség? Az említett időszakban két operaelő­adás tartotta lázban a közönséget: a fel­emelt árú, méregdrága jegyekhez csak a jósors (esetleg a sorbaállás!) juttatta hozzá a szerencséseket. A két előadás: Az álarcosbál Luciano Pavarottival és Montserrat Caballéval, valamint a Cosi fan tutte többek között Kiri Te Kana­u­dval és Ágnes Baltsáv­al ellentéte egy­másnak, bár mindkettő színpadi appará­tusa, jelmezeinek, díszleteinek állapota egyaránt annyira kopott, mint a mi leg­szürkébb repertoár előadásainké. Az ál­arcosbál rendezése, színpadi megjelení­tése is kétségbeejtően (mondhatni komi­kusan) „operás", távol ,mindentől, ami­nek köze lehetne az élő drámához. Még a varázsos hangú Pavarotti látványa is kiábrándító; éneke csodálatosa­n olvadó, de színpadi figurája csöppet sem illúzió­keltő. S kiváltképpen illúzióromboló a nagy Caballé Ameliája — bár az ő pro­dukciójának zenei színvonala nem köze­lítette meg Pavarottiét. Pontosabban: teljesítménye rendkívül ingadozó, nem­csak az egész estét tekintve, hanem akár egy-egy áriát vagy jelenetet is. Néhol bántóan éles a hangja, vagy zavaróan présel, néhol meg rabul ejti hallgatóit csodás pianóival, s azzal a szenvedéllyel, amely áttöri a kevéssé diszponált ének­lés korlátait. Egyenletesen jó zeneileg, színpadilag egyaránt a Riccardót meg­személyesítő Renato Bruson, és a kiváló drámai érzékű karmester, Bernard Hai­tink. A másik operai produkció, a Cosi fan tutte maradandó élményeim közé tarto­zik, valószínűleg azért, mert irányítói nem akartak semmi különöset — csupán jó, Mozart-hű tolmácsolást. A szimmet­rikus rendezés szellemes és pergő, tele jobbnál jobb ötlettel (amelyek közé azért olykor be-becsúsznak hatásos, de a darab szellemétől idegen elemek), Co­lin Davies zenei irányítása karakteres, és hadd használjam a kopottá csépelt jelzőt: alázatos. Nem ő tehet róla (mint Haitink sem az Álarcosbálban), hogy még a legkiválóbb énekesek is ritkán képe­sek egy-egy feszült tempót végig tarta­ni, és lelassulnak. A férfiak együttesé­ből Thomas Allen Guglielmója vezet, Stuart Burrows Ferrandója igazi Mo­zart-tenort állít elénk, de hangja kissé megfáradt már. Richard van Allan Don Alfonsója akkor is kirína a produkció­ból, ha nem élt volna olyan elevenen bennem Melis György alakítása. Viszont a hölgyek . . .! Kiri Te Kana­va és Ágnes Baltsa éppoly tüneményesen énekel, mint amilyen ideálisan szépséges jelen­ség, hangjuk éppúgy olvad össze, mint amennyire értik a Cosi lényegét: pilla­natonként változó, sőt egyszerre kettős arcát. (Igen jól illik hozzájuk Daniela Mazzucato cserfes-okos Despinája.) őket hallgatva megáll az idő: úgy érzi az em­ber, hogy örökké így, örökké ezt a zenét szeretné hallgatni. Feuer Mária CABAI,I.J. ÉS PAVAROTTI

Next