Muzsika, 1981 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1981-04-01 / 4. szám - FEUER MÁRIA: Szabálytalan beszámoló Londonból
természetességét, s amely nemcsak belső habitus kérdése, hanem a világkarrier kezdetének tudatát is jelzi. Az R.P.O. másik, ugyancsak Masur vezényelte estjére a csodálatos fekete énekesnő, Jessye Norman miatt mentem el — röstellkedve vallom be, hogy az angol zenekarok káprázatos muzsikálását úgyszólván már a második koncerten magától értetődőnek tekintettem, s néha szándékosankellett rákényszerítenem figyelmemet e valóban nemtermészetes tényre. Jessye Norman-ről külön hosszan kellene írni: ez a hatalmas termetű énekesnő lenyűgöző szépségű, csodálatosan képzett hang birtokosa, s adottságai hihetetlen beleérzőképességgel, ösztönös muzikalitással párosulnak. Richard Strauss Négy utolsó dalát énekelte olyan megindító szépséggel, hogy a közönség — bár tudta, hogy betegség után lép pódiumra — kikövetelte az ismétlést. Miért, hogy e ritka tünemény az NDK-ban, sőt a szomszédos Pozsonyban ishallható, nálunk pedig a hírét se nagyon ismeri a nagyközönség? Az említett időszakban két operaelőadás tartotta lázban a közönséget: a felemelt árú, méregdrága jegyekhez csak a jósors (esetleg a sorbaállás!) juttatta hozzá a szerencséseket. A két előadás: Az álarcosbál Luciano Pavarottival és Montserrat Caballéval, valamint a Cosi fan tutte többek között Kiri Te Kanaudval és Ágnes Baltsával ellentéte egymásnak, bár mindkettő színpadi apparátusa, jelmezeinek, díszleteinek állapota egyaránt annyira kopott, mint a mi legszürkébb repertoár előadásainké. Az álarcosbál rendezése, színpadi megjelenítése is kétségbeejtően (mondhatni komikusan) „operás", távol ,mindentől, aminek köze lehetne az élő drámához. Még a varázsos hangú Pavarotti látványa is kiábrándító; éneke csodálatosan olvadó, de színpadi figurája csöppet sem illúziókeltő. S kiváltképpen illúzióromboló a nagy Caballé Ameliája — bár az ő produkciójának zenei színvonala nem közelítette meg Pavarottiét. Pontosabban: teljesítménye rendkívül ingadozó, nemcsak az egész estét tekintve, hanem akár egy-egy áriát vagy jelenetet is. Néhol bántóan éles a hangja, vagy zavaróan présel, néhol meg rabul ejti hallgatóit csodás pianóival, s azzal a szenvedéllyel, amely áttöri a kevéssé diszponált éneklés korlátait. Egyenletesen jó zeneileg, színpadilag egyaránt a Riccardót megszemélyesítő Renato Bruson, és a kiváló drámai érzékű karmester, Bernard Haitink. A másik operai produkció, a Cosi fan tutte maradandó élményeim közé tartozik, valószínűleg azért, mert irányítói nem akartak semmi különöset — csupán jó, Mozart-hű tolmácsolást. A szimmetrikus rendezés szellemes és pergő, tele jobbnál jobb ötlettel (amelyek közé azért olykor be-becsúsznak hatásos, de a darab szellemétől idegen elemek), Colin Davies zenei irányítása karakteres, és hadd használjam a kopottá csépelt jelzőt: alázatos. Nem ő tehet róla (mint Haitink sem az Álarcosbálban), hogy még a legkiválóbb énekesek is ritkán képesek egy-egy feszült tempót végig tartani, és lelassulnak. A férfiak együtteséből Thomas Allen Guglielmója vezet, Stuart Burrows Ferrandója igazi Mozart-tenort állít elénk, de hangja kissé megfáradt már. Richard van Allan Don Alfonsója akkor is kirína a produkcióból, ha nem élt volna olyan elevenen bennem Melis György alakítása. Viszont a hölgyek . . .! Kiri Te Kanava és Ágnes Baltsa éppoly tüneményesen énekel, mint amilyen ideálisan szépséges jelenség, hangjuk éppúgy olvad össze, mint amennyire értik a Cosi lényegét: pillanatonként változó, sőt egyszerre kettős arcát. (Igen jól illik hozzájuk Daniela Mazzucato cserfes-okos Despinája.) őket hallgatva megáll az idő: úgy érzi az ember, hogy örökké így, örökké ezt a zenét szeretné hallgatni. Feuer Mária CABAI,I.J. ÉS PAVAROTTI