Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám - WIRTHMANN JULIANNA: Egy ellentmondásos karmester-idol: Riccardo Muti
BESZÉLNEK RÓLA Egy ellentmondásos karmester-idol Muti Riccardo Muti neve tulajdonképpen már meglehetősen régen bekerült a zenei köztudatba. Tehetséges, ígéretes fiatal karmesterként tartotta számon mind a „szakma", mind a zenekedvelő közönség; viszonylag csöndben, de eltökélten, szívósan, sikert sikerre halmozva dolgozott Abbado „árnyékában", egyre jelentősebb feladatokhoz jutott, és lassanként felfigyelt rá a világsajtó is. Igaz, eleinte főként pletykaízű, botrányszagú történetek kezdtek keringeni perfekcionizmusáról, megalkuvást nem ismerő zenei ízléséről, szikár, majdhogynem aszketikus, az olasz karakterről kialakult sematikus elképzeléssel olyannyira ellentétes személyiségéről. Megírták a lapok például, hogy Muti nem vállalta el Bayreuthban a Parsifal felújításának dirigálását, mert úgy érezte, nem nőtt még fel ehhez az alapvetően német műhöz. Tudósítottak arról, hogy Bécsben lemondott egy Verdi-előadást, mert a basszista, aki megbetegedett kollégája helyett „beugrott" volna a darabba, nem tudta tökéletesen a szerepét. S persze részletesen taglalták állítólagos konfliktusát Luciano Pavarottival, aki egy próbán zengzetes magas C-t énekelt, mire Muti egyesek szerint letette volna pálcáját, s azt mondta a sztártenornak : „ Vagy azt énekled, amit Bellini leírt, vagy keresel magadnak egy másik karmestert..." E kétes tartalmi értékű híradások már azt jelezték: Muti helyzete megváltozott, tevékenységére mindinkább odafigyelnek. Amikor azután 1980 nyarán bejelentették, hogy a nyugalomba vonuló Ormándy Jenő utódaként ő veszi át a Philadelphia Orchestra irányítását, a sajtó - és más tömegkommunikációs eszközök elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy bemutassák a közönségnek Riccardo Mutit, a karmestert és az embert, hogy zenei munkásságát a világ legnagyobb dirigenseivel azonos szinten figyeljék és elemezzék. Muti először szülővárosában, Nápolyban tanult, majd Toscanini egykori asszisztensénél, Antonio Vottónál folytatta tanulmányait Milánóban. 1967-ben megnyerte a fiatal karmesterek számára kiírt Guido Cantelli versenyt, s e győzelem eredményeként megbízták a firenzei Teatro Communale s - ezzel együtt - a firenzei Maggio Musicale zenei vezetésével. Hallatlan ambícióval s Olaszországban példátlan szigorral látott munkához. Egyik legfontosabb feladatának a zenei szöveghűség biztosítását tartotta, így megtiltotta énekeseinek, hogy szólamaikban olyan hangokat énekeljenek, az egyes operaelőadásokba olyan bravúráriákat iktassanak, melyek nem szerepelnek az eredeti partitúrában. Mesélik, hogy a firenzei operabarátok egy alkalommal tombolva fütyültek, amikor a Trubadúr egyik előadásán a tenor -Muti utasítására - kihagyta a Stretta magas C-jét. A karmester másnapra betetette a műsorfüzetbe Verdi eredeti kéziratának másolatát - s abban nem szerepelt a reklamált hang. . . Muti ezzel kapcsolatosan így nyilatkozott: „Mi karmesterek felelünk közönségünk zenei ízléséért, mi magunk vagyunk felelősek azért, milyen a hallgatóságunk." Ez a kompromisszum-mentesség hozta meg számára - legalábbis részben - azt a szerződést, mely most egész jövőjét eldöntheti. 1971-ben egy firenzei vendégszereplés során Ormándy Jenő és a Philadelphia Orchestra tagjai ellátogattak a Teatro Communaléba, hogy kipróbálják a terem akusztikáját. Nekik maguknak nem kellett játszaniuk: Muti próbált éppen zenekarával. Az idős Ormándyra olyan mély benyomást gyakorolt olasz kollégája, hogy azonnal meghívta egy philadelphiai hangverseny dirigálására. 1973-ban, egy évvel philadelphiai bemutatkozása után Muti az Egyesült Államok zenei életének további 3 igen előkelő színhelyén tehette le névjegyét: Chicagóban, Clevelandben és Bostonban. A zenekarok ámulattal figyelték a karmester partitúra-ismeretét és technikai biztonságát. Ezzel szinte egy időben rangos feladatot kapott Európában is: rábízták Klemperer és Karajan egykori zenekarának, a londoni Philharmonia együttesének irányítását. Az olasz dirigens hamarosan ismét egykori hírnevéhez méltóvá tette a zenekar teljesítményét. A Philadelphia Orchestra 44 évig — s ez olyan különleges rekord, mellyel csak igen kevesen dicsekedhetnek - Ormándy Jenő vezetése alatt dolgozott. Ormándyt külseje és viselkedése alapján nehéz lett volna megítélni: angyali mosolyával, jellegzetes magyar szemhunyorításával látszólag jóságos öregúrként állt az együttes élén. Aki azonban kicsit is járatos a zenekarok pszichológiájában, az tudja, hogy egyetlen vezető sem kényszerítheti elképzeléseit az esélytelenség pozíciójából egy önállóan gon-