Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám - WIRTHMANN JULIANNA: Egy ellentmondásos karmester-idol: Riccardo Muti

BESZÉLNEK RÓLA Egy ellentmondásos karmester-idol Muti Ric­cardo Muti neve tulajdon­képpen már meglehetősen régen bekerült a zenei köztudatba. Tehet­séges, ígéretes fiatal karmesterként tartotta számon mind a „szakma", mind a zenekedvelő közönség; vi­szonylag csöndben, de eltökélten, szívósan, sikert sikerre halmozva dolgozott Abbado „árnyékában", egyre jelentősebb feladatokhoz ju­tott, és lassanként felfigyelt rá a vi­lágsajtó is. Igaz, eleinte főként pletykaízű, botrány­szagú történe­tek kezdtek keringeni perfekcioniz­musáról, megalkuvást nem ismerő zenei ízléséről, szikár, majdhogy­nem aszketikus, az olasz karakterről kialakult sematikus elképzeléssel olyannyira ellentétes személyiségé­ről. Megírták a lapok például, hogy Muti nem vállalta el Bayreuthban a Parsifal felújításának dirigálását, mert úgy érezte, nem nőtt még fel ehhez az alapvetően német műhöz. Tudósítottak arról, hogy Bécsben lemondott egy Verdi-előadást, mert a basszista, aki megbetegedett kol­légája helyett „beugrott" volna a darabba, nem tudta tökéletesen a szerepét. S persze részletesen tag­lalták állítólagos konfliktusát Lucia­no Pavarottival, aki egy próbán zengzetes magas C-t énekelt, mire Muti egyesek szerint letette volna pálcáját, s azt mondta a sztártenor­nak : „ Vagy azt énekled, amit Bellini leírt, vagy keresel magadnak egy másik karmestert..." E kétes tartalmi értékű híradások már azt jelezték: Muti helyzete megváltozott, tevékenységére mindinkább odafigyelnek. Amikor azután 1980 nyarán bejelentették, hogy a nyugalomba vonuló Or­mándy Jenő utódaként ő veszi át a Philadelphia Orchestra irányítását, a sajtó - és más tömegkommuniká­ciós eszközök­­ elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy bemutassák a közönségnek Riccardo Mutit, a karmestert és az embert, hogy zenei munkásságát a világ legnagyobb dirigenseivel azonos szinten figyel­jék és elemezzék. Muti először szülővárosában, Nápolyban tanult, majd Toscanini egykori asszisztensénél, Antonio Vottónál folytatta tanulmányait Mi­lánóban. 1967-ben megnyerte a fiatal karmesterek számára kiírt Gui­do Cantelli versenyt, s e győzelem eredményeként megbízták a firen­zei Teatro Communale s - ezzel együtt - a firenzei Maggio Musica­le zenei vezetésével. Hallatlan am­bícióval s Olaszországban példátlan szigorral látott munkához. Egyik legfontosabb feladatának a zenei szöveghűség biztosítását tartotta, így megtiltotta énekeseinek, hogy szólamaikban olyan hangokat éne­keljenek, az egyes operaelőadások­ba olyan bravúráriákat iktassanak, melyek nem szerepelnek az eredeti partitúrában. Mesélik, hogy a firen­zei operabarátok egy alkalommal tombolva fütyültek, amikor a Tru­badúr egyik előadásán a tenor -Muti utasítására - kihagyta a Stret­ta magas C-jét. A karmester más­napra betetette a műsorfüzetbe Verdi eredeti kéziratának másolatát - s abban nem szerepelt a reklamált hang. . . Muti ezzel kapcsolatosan így nyilatkozott: „Mi karmesterek felelünk közönségünk zenei ízlésé­ért, mi magunk vagyunk felelősek azért, milyen a hallgatóságunk." Ez a kompromisszum-mentesség hozta meg számára - legalábbis részben - azt a szerződést, mely most egész jövőjét eldöntheti. 1971-ben egy firenzei vendégsze­replés során Ormándy Jenő és a Philadelphia Orchestra tagjai ellá­togattak a Teatro Communaléba, hogy kipróbálják a terem akusztiká­ját. Nekik maguknak nem kellett játszaniuk: Muti próbált éppen ze­nekarával. Az idős Ormándyra olyan mély benyomást gyakorolt olasz kollégája, hogy azonnal meg­hívta egy philadelphiai hangver­seny dirigálására. 1973-ban, egy évvel philadelphiai bemutatkozása után Muti az Egyesült Államok ze­nei életének további 3 igen előkelő színhelyén tehette le névjegyét: Chicagóban, Clevelandben és Bos­tonban. A zenekarok ámulattal fi­gyelték a karmester partitúra-isme­retét és technikai biztonságát. Ezzel szinte egy időben rangos feladatot kapott Európában is: rá­bízták Klemperer és Karajan egykori zenekarának, a londoni Philharmo­nia együttesének irányítását. Az olasz dirigens hamarosan ismét egykori hírnevéhez méltóvá tette a zenekar teljesítményét. A Philadelphia Orchestra 44 évig — s ez olyan különleges rekord, mellyel csak igen kevesen dicse­kedhetnek - Ormándy Jenő veze­tése alatt dolgozott. Ormándyt kül­seje és viselkedése alapján nehéz lett volna megítélni: angyali moso­lyával, jellegzetes magyar szemhu­nyorításával látszólag jóságos öregúrként állt az együttes élén. Aki azonban kicsit is járatos a zeneka­rok pszichológiájában, az tudja, hogy egyetlen vezető sem kénysze­rítheti elképzeléseit az esélytelen­ség pozíciójából egy önállóan gon-

Next