Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-02-01 / 2. szám - FEUER MÁRIA: Szereti ön Mahlert?
KÜLFÖLD ták elő, a második estjükön az eredeti tehetségű Murray Perahiéval Beethoven G-dúr zongoraversenyét és a Fantasztikus szimfóniát játszották nagyon feszítetten, a szenvedély sötét színeinek kiemelésével, az „Idée fixe" változatosan fenyegető megszólalásaival. A zenekari játék nem annyira perfekt, mint a Philadelphiaiaké, de emberibb és muzikálisabb annál. Gyönyörűen szólnak mély vonósaik, elragadóak fafúvósaik. Ráadás: La Valse. Az első hangverseny mindent elsöprő élménye a Rockertdalok. Jessye Norman, a hatalmas testű énekesnő méltóságteljes hajóként úszik be a dobogóra, látványa is természeti tüneményként hat. Hát még az éneke! Valami csodálatos fátyolosság burkolja és teszi hallatlanul puhává a hangját; ez, és a mód, ahogyan bánik vele, egyedül a néger énekesnők sajátja. Valaki azt mondja mellettem, hogy Marian Andersonra emlékezteti, és lám, Jessye Norman visszaemlékezéseiben ezt olvasom: 11-12 éves korában ismerte meg Anderson egyik lemezét, amelyen Brahmsot és Mahlert énekelt. Olyan csodálatosnak találta, hogy elhatározta, hangversenyénekesnő lesz. Érzékien szép, hatalmas ambitusú hanganyag birtokosa ő, valami fantasztikus érzékenységgel rendelkezik a színek, az árnyalatok iránt. Mintegy önmagának énekelt, gömbölyű pianói szinte a semmibe foszlanak el, kifejezőkészsége lélegzetelállító. Aki ebben az előadásban hallhatta a Rückert-versekre komponált öt Mahler-dalt, az a szerencse fiának mondhatja magát. Az Abbado vezényelte 5. szimfónia a zenélés íveinek folyamatosságával tűnik fel: az ő tolmácsolása nem az apró rezdülésekre, hanem a karakterekre ügyel. A Scherzo erőteljes megformálása után az Adagietto, ez a megrendítő Mahler-tétel mintha álomban, emlékek könnyfüggönyén át szólalt volna meg, a hallgató elé idézte Mengelbergnek a partitúrába írt sorait: „ez Mahler szerelmi vallomása Almának. Levél helyett A vendégszereplések legnagyobb élményét ezúttal vitán felül a Bécsiek adták. Igaz, a Berlinieket ebben a közvetlen összehasonlítást kínáló periódusban nem dirigálta igazi nagy karmester, a Bécsiek élén pedig Bernstein állt. (Felejthetetlen élményem marad néhány évvel ezelőttről Bernstein és a Berliniek előadásában Mahler 9. szimfóniája - MUZSIKA 1980/1.) A Bécsi Filharmonikusok programján most egyetlen Mahler-mű, a 10. szimfónia gyönyörű Adagiója szerepelt; boldogító koncertjükön a Don Giovanni-nyitánnyal és Brahms 2. szimfóniájával kápráztatták el a hallgatóságot. Bernstein fokozásai leírhatatlanok. Ez a táncoló, a zene ritmusát egész testével közvetítő karmester most néha percekre leállt, hogy egy roppantás után kirobbanó erővel szólaltassa meg csodálatosan éneklő-zengő zenekarát. Brahms a nem a „férfias", szenvedélyes és sarkított zenélést idézi: ennek a 2. szimfóniának minden hangja gömbölyű; az egész tolmácsolás hallatlanul színes és lebegő. Lehet nem egyetérteni vele, de hatása alól szabadulni nehéz. A Berlini Filharmonikus Zenekar (Hans Zender és Moshe Atzman megbízható vezénylésével) bizonyította, milyen kivételes képessége van a hangszínek kifejezésére, milyen érzékletes szépséggel szól vonóskara, s hogy - ha nem éri is el a Bécsiek éneklését és spontán rugalmasságát - voltaképpen egyesíti a Philadelphia Orchestra és az LSO erényeit. A Festwochennek ebben a periódusában a korai Das klagende Liedet játszották Zenderrel (Ariben Reimann finom, a megzenésített Poe-versek szellemét közvetítő, dúsan kolorált három dalának társaságában), valamint Atzmannal a 8. szimfóniát. Mindkét mű előadása a ritkaságok közé számít: a Panaszos dalé azért, mert korai, még egyértelműen romantikus kompozíció, a 8. szimfónia meg monumentalitása, hatalmas előadóapparátusa miatt. A Grimm-mesére alapozott korai ballada első, teljes verziója hangzott fel itt, meggyőző előadásban bizonyítva a zene őszinteségét és már jelezve Mahlernek a népköltészethez való vonzódását. A 8. szimfóniát - amelynek ősbemutatóján 850 tagú kórus, 170 tagú zenekar, a 8 szólistával, orgonistával és a dirigáló zeneszerzővel együtt összesen 1030 fő vett részt - ezúttal is közel ezres létszámú előadóapparátus tolmácsolta. S mivel Klaus Tennstedt, a meghirdetett karmester az utolsó pillanatban lemondott, Moshe Atzman váratlan beugrással mentette meg a produkciót. Igazságtalan volt, hogy a közönség egy része nemtetszését fejezte ki: ebben a helyzetben lehetetlen a produkció monumentalitását számon kérni, a puszta helytállás méltánylandó. Atzman összefogta az előadók tömegét, a többit megtette a kitűnő zenekar, a remek kórusok és szólisták. Tündökletes teljesítményt nyújtott az első szopránt éneklő Várady Júlia; neki és Fischer-Dieskaunak köszönhető, hogy a monumentalitás lenyűgöző érzésén túl személyes kapcsolata is támadt a hallgatónak a Veni creator spiritus zenébe öntésével és a Faust zárójelenetének „halhatatlanság érzésével". Annál több személyes kontaktust teremtett a Mahler-zene és a közönség között Dietrich Fischer-Dieskau dalmatinéja. Mondják, öregszik. Mondják: hangjának fénye már nem a régi. Mondják, mondják - én mindebből mit se hallottam. Igen, ősz a haja, néha szemüveget tesz fel, de hogy ruganyos mozgása, kiállása ne lenne fiatal? Hogy hangja megkopott volna? Nem hiszem, hogy van még egy énekes a világon, aki a Csodakürt-szövegekre írott dalokat ennyi beleérzőkészséggel, ennyi intellektussal, a komorság és a derű, a fájdalom és a bensőségesség, a „katona-romantika" és a humor ilyen árnyalt adagolásával tudná érzékeltetni. Már a műsor felépítése is erre a tudatosan szerkesztett belső dramaturgiára vallott, a megvalósítás pedig egész egyszerűen minden képzeletet felülmúlt. Wolfgang Sawallisch kísérte zongorán egyenrangú művészettel. Aki hallotta, attól felesleges már megkérdezni: „Szereti Ön Mahlert?" FEUER MÁRIA 1 9