Muzsika, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1983-02-01 / 2. szám - FEUER MÁRIA: Szereti ön Mahlert?

KÜLFÖLD ták elő, a második estjükön az ere­deti tehetségű Murray Perahiéval Beethoven G-dúr zongoraverse­nyét és a Fantasztikus szimfóniát játszották nagyon feszítetten, a szenvedély sötét színeinek kiemelé­sével, az „Idée fixe" változatosan fenyegető megszólalásaival. A ze­nekari játék nem annyira perfekt, mint a Philadelphiaiaké, de embe­ribb és muzikálisabb annál. Gyö­nyörűen szólnak mély vonósaik, el­ragadóak fafúvósaik. Ráadás: La Valse. Az első hangverseny min­dent elsöprő élménye a Rockert­dalok. Jessye Norman, a hatalmas testű énekesnő méltóságteljes ha­jóként úszik be a dobogóra, látvá­nya is természeti tüneményként hat. Hát még az éneke! Valami cso­dálatos fátyolosság burkolja és te­szi hallatlanul puhává a hangját; ez, és a mód, ahogyan bánik vele, egyedül a néger énekesnők sajátja. Valaki azt mondja mellettem, hogy Marian Andersonra emlékezteti, és lám, Jessye Norman visszaemléke­zéseiben ezt olvasom: 11-12 éves korában ismerte meg Anderson egyik lemezét, amelyen Brahmsot és Mahlert énekelt. Olyan csodála­tosnak találta, hogy elhatározta, hangversenyénekesnő lesz. Érzéki­en szép, hatalmas ambitusú hang­anyag birtokosa ő, valami fantaszti­kus érzékenységgel rendelkezik a színek, az árnyalatok iránt. Mintegy önmagának énekelt, gömbölyű pia­nói szinte a semmibe foszlanak el, kifejezőkészsége lélegzetelállító. Aki ebben az előadásban hallhatta a Rückert-versekre komponált öt Mahler-dalt, az a szerencse fiának mondhatja magát. Az Abbado ve­zényelte 5. szimfónia a zenélés ívei­nek folyamatosságával tűnik fel: az ő tolmácsolása nem az apró rezdü­lésekre, hanem a karakterekre ügyel. A Scherzo erőteljes megfor­málása után az Adagietto, ez a megrendítő Mahler-tétel mintha álomban, emlékek könnyfüggö­nyén át szólalt volna meg, a hallga­tó elé idézte Mengelbergnek a par­titúrába írt sorait: „ez Mahler sze­relmi vallomása Almának. Levél he­lyett A vendégszereplések legna­gyobb élményét ezúttal vitán felül a Bécsiek adták. Igaz, a Berlinieket ebben a közvetlen összehasonlítást kínáló periódusban nem dirigálta igazi nagy karmester, a Bécsiek élén pedig Bernstein állt. (Felejthe­tetlen élményem marad néhány év­vel ezelőttről Bernstein és a Berlini­ek előadásában Mahler 9. szimfó­niája - MUZSIKA 1980/1.) A Bécsi Filharmonikusok programján most egyetlen Mahler-mű, a 10. szimfó­nia gyönyörű Adagiója szerepelt; boldogító koncertjükön a Don Gio­vanni-nyitánnyal és Brahms 2. szimfóniájával kápráztatták el a hallgatóságot. Bernstein fokozásai leírhatatlanok. Ez a táncoló, a zene ritmusát egész testével közvetítő karmester most néha percekre le­állt, hogy egy roppantás után ki­robbanó erővel szólaltassa meg csodálatosan éneklő-zengő zene­karát. Brahms a nem a „férfias", szenvedélyes és sarkított zenélést idézi: ennek a 2. szimfóniának min­den hangja gömbölyű; az egész tolmácsolás hallatlanul színes és le­begő. Lehet nem egyetérteni vele, de hatása alól szabadulni nehéz. A Berlini Filharmonikus Zenekar (Hans Zender és Moshe Atzman megbízható vezénylésével) bizo­nyította, milyen kivételes képessé­ge van a hangszínek kifejezésére, milyen érzékletes szépséggel szól vonóskara, s hogy - ha nem éri is el a Bécsiek éneklését és spontán ru­galmasságát - voltaképpen egyesíti a Philadelphia Orchestra és az LSO erényeit. A Festwochennek ebben a periódusában a korai Das klagen­de Liedet játszották Zenderrel (Ari­ben Reimann finom, a megzenésí­tett Poe-versek szellemét közvetítő, dúsan kolorált három dalának tár­saságában), valamint Atzmannal a 8. szimfóniát. Mindkét mű előadása a ritkaságok közé számít: a Pana­szos dalé azért, mert korai, még egyértelműen romantikus kompozí­ció, a 8. szimfónia meg monumen­talitása, hatalmas előadóapparátusa miatt. A Grimm-mesére alapozott korai ballada első, teljes verziója hangzott fel itt, meggyőző előadás­ban bizonyítva a zene őszinteségét és már jelezve Mahlernek a népköl­tészethez való vonzódását. A 8. szimfóniát - amelynek ősbemuta­tóján 850 tagú kórus, 170 tagú ze­nekar, a 8 szólistával, orgonistával és a dirigáló zeneszerzővel együtt összesen 1030 fő vett részt - ezút­tal is közel ezres létszámú előadó­apparátus tolmácsolta. S mivel Kla­us Tennstedt, a meghirdetett kar­mester az utolsó pillanatban le­mondott, Moshe Atzman váratlan beugrással mentette meg a produk­ciót. Igazságtalan volt, hogy a kö­zönség egy része nemtetszését fe­jezte ki: ebben a helyzetben lehe­tetlen a produkció monumentalitá­sát számon kérni, a puszta helytál­lás méltánylandó. Atzman össze­fogta az előadók tömegét, a többit megtette a kitűnő zenekar, a remek kórusok és szólisták. Tündökletes teljesítményt nyújtott az első szop­ránt éneklő Várady Júlia; neki és Fischer-Dieskaunak köszönhető, hogy a monumentalitás lenyűgöző érzésén túl személyes kapcsolata is támadt a hallgatónak a Veni creator spiritus zenébe öntésével és a Faust zárójelenetének „halhatatlanság ér­zésével". Annál több személyes kontaktust teremtett a Mahler-zene és a kö­zönség között Dietrich Fischer-Dieskau dal­matinéja. Mondják, öregszik. Mondják: hangjának fé­nye már nem a régi. Mondják, mondják - én mindebből mit se hallottam. Igen, ősz a haja, néha szemüveget tesz fel, de hogy ruga­nyos mozgása, kiállása ne lenne fi­atal? Hogy hangja megkopott vol­na? Nem hiszem, hogy van még egy énekes a világon, aki a Csoda­kürt-szövegekre írott dalokat ennyi beleérzőkészséggel, ennyi intellek­tussal, a komorság és a derű, a fáj­dalom és a bensőségesség, a „ka­tona-romantika" és a humor ilyen árnyalt adagolásával tudná érzékel­tetni. Már a műsor felépítése is erre a tudatosan szerkesztett belső dra­maturgiára vallott, a megvalósítás pedig egész egyszerűen minden képzeletet felülmúlt. Wolfgang Sa­wallisch kísérte zongorán­­ egyen­rangú művészettel. Aki hallotta, at­tól felesleges már megkérdezni: „Szereti Ön Mahlert?" FEUER MÁRIA 1 9

Next