Muzsika, 1984 (27. évfolyam, 1-12. szám)

1984-09-01 / 9. szám - STRÉM KÁLMÁN: Hangverseny szünetében

Strém Kálmán: Hangverseny szünetében A színhely Székesfehérvár. Méltatást a fénylő májusi na­pok hangversenyei érdemelnének, egyszer azonban talán a hangverseny-szünetek beszélgetései is ihlethetik a beszá­molót. A koncertek szereplői zeneiskolás gyerekekből alakult kamaraegyüttesek, a közönség nagy része zenetanár. Ha visszagondolok az állami zeneiskolák három év előtti fehérvári kamarazenei találkozójára, mindig ugyan­az a kép jelenik meg előttem: három pöttömnyi gyerek a pódiumon, fénylő szemmel, elmerülten játszanak — kifogás­talanul és könnyedén. Akkor éppen aggodalmaskodtak bi­zonyos hivatalos személyiségek, hogy a zenetanulás túlter­heli a gyerekeket. Szerencsére leleményes zenetanár is akadt, aki szavakba foglalt érvek helyett a boldogan muzsi­káló gyerekeket vitte el az aggodalmaskodókhoz egy peda­gógusnapra, lássák: a zene, ha igazán muzsikálnak, nem túl­terheli, hanem felüdíti a játékost. Különösen nagy hatása lehet a közös muzsikálásnak — a kamarazene ösztönző­fejlesztő hatása kivételes. Erről beszélgettünk a zsűri tagjai­val és tanárokkal. Dr. Patakyné Dombegyházi Mária az OPI munkatársa, a zsűri titkára a korábbi fehérvári találkozók szervezésében is tevékeny szerepet vállalt: — Idén rendeztük meg harmadszor a székesfehérvári Alba Regia Napok keretében az Országos Kamarazenei Találkozót. Egy évvel korábban tájékoztattuk az ország valamennyi zeneiskoláját, hogy elég idő legyen a felkészü­lésre, és elkerüljük a kampányszerűséget. Valamennyi zene­iskolai rendezvényt, versenyt még felsorolni is sok lenne, ennek ellenére a múlt év „kamarazene-lázban" telt el, mint­egy tízezer tanuló készült — mégpedig örömmel — a zeneis­kolai, majd a megyei kamarazenei fesztiválokra. Nem vélet­lenül használom a fesztivál szót: a korábbi szervezési hibák­ból okulva most megyei fesztiválok, kamarazenei koncertek szolgáltak belépőjegyül az országos találkozóra, megyei zsűri választotta ki a legjobb együtteseket. (Hogy a váloga­tás minden esetben szerencsés volt-e, annak megítélésére nem vállalkozhatom.) Úgy érzem, hogy a kamarazene-oktatás kezd igénnyé, szükségletté válni, és ez nemcsak az új tantervnek és az óra­tervben rögzített kötelező foglalkozásoknak köszönhető, hiszen ettől sem kamarazene tanár, sem tanterem, sem zene­iskolások számára írt jó kamaramű nem lett több. Talán a tanárok, tanulók és iskolavezetés zenei igényessége fejlődik. Ezért volt rangja a megyei fesztiválokon való szereplésnek is, amelyet sok helyen nagy számú közönség kísért figye­lemmel. Weninger Richárd a Zeneművészeti Főiskola Szegedi Tanárképző Tagozatának igazgatója, az országos találkozó zsűrijének elnöke: — A Székesfehérváron szereplő csoportok méltó módon képviselték zeneiskoláikat, sokat fejlődtek az elmúlt évek­ben, most általában jobb az intonáció, az együttjátszás, biz­tosabb a technikai felkészültség, pontosabb a ritmika. Teljesen elégedett természetesen nem vagyok. Örömmel venném, ha kifejezőbb, intenzívebb lenne a játék, jobb len­ne a zenei karakterek megjelenítése. Egy országos találko­zón elvárhatjuk, hogy az előadóknak legyen zenei mondani­valójuk, hogy fontosnak érezzék, amit a hallgatókkal közöl­ni akarnak. Szeretném, ha a hibátlan technikai megoldás mellett a játék örömét is érezhetném. Persze ez nemcsak ezen a találkozón hiányzik. Egy Haydn szonáta-versenyen az jutott eszembe, hogy „mosoly-csekket" adok annak, aki egy igazán jóízű Haydn tréfa eljátszásakor elmosolyodik. Negyvennyolc tételt hallgattunk végig, de a csekket nem tudtam kiadni. Sok tanár még ma is azt hiszi, hogy a ko­molyzenét csak halálosan komolyan, sőt komoran kell ját­szani, még akkor is, ha az a legvidámabb dolgokról szól. Szeretném, ha az iskolák nem kampánynak tekintenék a kamarazenei felkészülést. A kamarazenének mind a muzsi­kusképzésben, mind pedig a zeneiskolák közönségnevelő munkájában méltóbb szerephez kell jutnia. Ehhez szükség lenne kamarazenével hivatásként foglalkozó tanárokra. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert ma a kamarazene-tanítás több­nyire olyan a zeneiskolákban, mint a „kötelező irodalom"; csinálják, mert ezt is kell. Szerencsésebb esetben a kamara­tanítás hobbi a zenetanár számára, ez meg is látszik bizo­nyos iskolák kiváló produkcióin. Rendezünk találkozókat, versenyeket, fesztiválokat, a kamarazene választható köte­lező tárgy a zeneiskolákban, ugyanakkor az egyetlen tan­tárgy, amire nem képezünk szaktanárokat. Pedig szükség lenne olyan kamarazene szaktanárra, aki jártas módszertan­ban, anyagismeretben, már főiskolai évei alatt tanítási gya­korlatot szerzett a kamarazenében. A következő találkozón több igazi kamarazene csoportot szeretnék látni, nem pedig azonos hangszeren játszó duókat, triókat, kvartetteket. (Persze ezeket sem akarjuk kitiltani, de jó lenne megtartani a helyes arányt.) Az igazi kamara­zene-együttes különféle egymást kiegészítő hangszereken játszik. Kovács Imre a Zeneművészeti Főiskola tanára a zsűrinek az a tagja, aki legrégebben vesz részt országos kamarazenei találkozókon. — Valóban én vagyok a „legöregebb" zsűritag, hiszen a

Next