Muzsika, 1985 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1985-04-01 / 4. szám - DOBSZAY LÁSZLÓ: Forrás-kutatás és forrás-kiadás a magyar zenetudományban - DOBSZAY LÁSZLÓ: Forrás-kutatás és forrás-kiadás a magyar zenetudományban
HANGVERSENY fordításra énekelték. Két okból meg merném kockáztatni: kár érte. Egyrészt a koncertet életre hívó aktuális gesztus, a háromszáz esztendeje született zeneszerző előtti főhajtás mozdulata úgy szebben sikerülhetett volna, másrészt a teljes mű vokális részének zenéje (a szónak most nemcsak dallami, hanem a fonetikát is magába foglalóan komplex értelmében) úgy hangozhatott volna föl valóban illúziókeltően és hitelesen. Annál is inkább, mert — mint említettem — a szöveg értése ebben a műben nem perdöntően fontos, és az objektivitás kedvéért megjegyzendő: a szavakat a szólisták ajkáról amúgy is legfeljebb ötven százalékban, az egyébként remek formában, tisztán éneklő kóruséról még kevésbé lehetett érteni. Erdélyi Miklós láthatóan a mű iránti őszinte lelkesedéssel, igen szuggesztíven és lendülettel vezényelte az Alexander's Feast partitúráját. Hogyan szólt pálcája alatt Händel műve? Mindenekelőtt dúsan és telten, bőséges és áradó hangon, elsősorban a hangzás pompáját keresve és megtalálva a csak mértékkel csökkentett apparátusú szimfonikus zenekar és a nagyjából hetven tagot számláló vegyeskar nyújtotta keretek között. Különösen a kórus egyikmásik megszólalása jelentette a hangerő már-már mellbevágó élményét (legalábbis annak, aki esetleg egy másfajta hangzásideál reményében jött a Zeneakadémiára, természetesen nem várva ettől a hangversenytől semmiféle — e kontextusban értelmetlen — historizálást, legfeljebb to-t0vábbhaladást egy olyan, járható középúton, amelyet nálunk például Bach-passiók szintén nem-historikus indíttatású hangversenyelőadásai és lemezfelvételei már sok évvel ezelőtt kijelöltek). A Nagy Sándor ünnepe megszólalását tehát az a hangzáskép jellemezte most, amelyet általában romantikusnak szokás nevezni, s hogy a hangzás, a dinamikai szintek beállítása mennyire nem egyéni ízlés kérdése és mennyire összefügg a zene belső életével, a szólamok arányaival, arra elég itt egyetlen példa. Minden, ami a Sándor-ünnepben polifónia vagy friss mozgékonyság, az jórészt áldozatul esett a hangzás monumentalitásának, amely a polifónia érzékeny fémszerkezetét vastaggá, súlyossá és rozsdásodásra hajlamossá tette. Amit tehát az előadás monumentalitásban, a hangerő pompájában nyert, azt elvesztette a rugalmas könnyedség és a textúra világos áttekintése terén. Hasonlattal élve: ez az interpretáció — ha jó szándékkal és magas színvonalon is — lényegében annak a zeneszerzőnek művét szólaltatta meg, akiben Mendelssohn tisztelte mintáját és példaképét, s nem azét, akire 1985-ben emlékezik ünnepelve a zenésztársadalom. Ardó Mária kissé talán kemény hangon, de virtuóz technikával, ugyanakkor a mű zenei világában még nem igazán feloldódva énekelt, egyes melizmatikus szakaszokat egyelőre túl mereven értelmezve. Fülöp Attila esetében viszont éppen a mű zenei világában való könnyed tájékozódás múlta felül alaposan az ezen az estén tapasztalható hangi diszpozíciót. Kettejük alapjában élvezetes teljesítménye mellett elmarad Ötvös Csaba szólója: ő sajnos legtöbbször hiába birkózott a sem hangilag, sem alkatilag nem egyéniségére szabott feladattal. A kritikai fair play jegyében a beszámoló végére kívánkozó objektív megállapítás: az a felfogás, amelyért a recenzens nem lelkesedett, a közönségből ünneplést, az azonosulás gesztusát váltotta ki. (Február 1. — Zeneakadémia) A műsorösszeállítás koncentráltsága, a program hangsúlyozottan homogén jellege tette markánssá a TAKÁCS VONÓSNÉGYES zeneakadémiai Beethovenestjének profilját. A kiszemelt három mű a mester kvartett-termésének középső korszakát reprezentálta, az az elrendezés pedig, amelyik — első pillanatra talán kissé komornak és súlyosnak tetsző nyitással — az op. 95-ös „quartetto serioso"-t állította a műsor élére, középső darabnak az op. 59-es Razumovszkij-vonósnégyesek hármasának második, e-moll tagját, zárószámnak pedig ugyane sorozat befejező, C-dúr kompozícióját választotta, a Beethoven által kedvelt „sötétből a fényre" dramaturgiához híven egyrészt a fokozatos hangnemi kivilágosodás folyamatát rajzolta meg szellemesen az este folyamán, másrészt az egymást követő zenei zsánerek sorában is erőteljesen a rendezettség érzetét keltette, mindenekelőtt a hangverseny indítása és a végpont (a Jupiter-szimfónia fináléjának légkörét idéző, fogatas C-dúr szonátatétel elsöprő lendülete) között feszülő hatalmas ellentét segítségével. Takács-Nagy Gábor, Schranz Károly, Ormai Gábor és Fejér András nagy intenzitással törekszik a Beethoven-kvartettstílus mind teljesebb elsajátítására, s minthogy ez a viszonylag egységes alaphangvétel megkeresésén belül is rengetegféle megszólalásbeli árnyalat és zsáner reprodukálását teszi szükségessé, kézenfekvő, hogy a középső korszak Beethovenét játszani most négyük esetében egyet jelent a saját közös tónus (vagy még inkább: saját közös tónusok) kikísérletezésének jó lehetőségével. Ez a kísérletezés legtöbbször igen sikeres: a társaság legszebb színei most a lágyabb, pasztelles árnyalatok — általában az olyanfajta színek, melyekben a kifinomultság, a szólamok patikamérlegen kimért egyensúlya a döntő, néha akár a hangzás fénye, ereje árán is. Ezek a lágyabb, finomabb tónusok ezúttal kissé túlságosan is fellazították az f-moll vonósnégyes formájának egészét, lefékezve mindenekelőtt a nyitótételt, s a mű valódi hangját csak a finálé allegro agitatójában engedve érvényesülni. Az e-moll kvartett már sokkal inkább az alkotóelemek megtalált reális egyensúlyát állította a hallgató elé, a C-dúr mű tömör és erőteljes hangzása, sforzatói és marcatói, valamint a kvartettírás keretei között megnyilvánuló szimfonikus törekvések kellő mértékben való érvényesítése pedig már mindenképpen méltó módon zárták az estét. (Február 5. — Zeneakadémia) A teljes létszáma szerint eredetileg kilenc tagú GAMERITH CONSORT-ból hat