Muzsika, 1987 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám - BATTA ANDRÁS: Bábel tornya - A budapesti Nemzetközi Liszt Szimpózium epilógusa
BÁBEL TORNYA Zó stílusfordulatait, így tehát reálisnak tűnik fel, hogy belátható időn belül végre kézben tarthassuk majd azt, amit valóban Liszt írt, megtisztítva félrefordításoktól és véletlen vagy szándékos torzításoktól. Ezt szavatolni látszik Detlef Altenburg elkötelezett komolysága, eddigi munkássága és hatalmas anyagismerete, no meg az az ötvenmillió márka, amit egy nemes lelkű iparmágnás nemrég adományozott a paderborni egyetemnek kutatási célokra. Ebből a summából valószínűleg Liszt írásainak kiadására is jut valami. Ám nehogy tévútra vezessen a következtetések levonásában az ötvenmillió, ugyanis nem minden kizárólag pénz kérdése! Azt hiszem, az említett nagy tervek megvalósításában többen vállalnának külön honorárium nélkül feladatot a külföldi kollegák körében, mint gondolnánk. Legtöbbjüket a tudományos kutatásért fizetik (nem is rosszul), s ha ezt a munkát egy nemzetközi teamben kamatoztatják, magyar szellemi részvényesek társaságában, ugyanúgy a „pénzüknél maradnak", mintha szaklapokba, évkönyvekbe írogatnák cikkeiket. A személyes kapcsolatok sokat jelentenek (s ezek ápolására nagyszerű alkalmat adott a szimpózium), és az, hogy tudományosan vonzó programot tárjunk a világ elé. Minderre talán nyílik lehetősége a budapesti Liszt Kutatóközpontnak, melynek létrejötte (a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola kebelében) a Liszt-év vívmányai közül kétségtelenül a legfontosabb. Csoportmunkára van tehát szükség, noha a leglátványosabb eredményeket még mindig egy-egy nagy egyéniség mutatja föl. Alan Walker teamet megszégyenítve építi fel az új biográfiát, melynek első kötete hamar eljutott fordításban a magyar olvasóhoz. A másodikra — az optimista szerző szerint — még ennyit sem kell majd várni, a magyar verzió az angollal párhuzamosan jelenik meg. A szimpózium eseményeit egyébként, bár nem hivatalosan, de jelképesen Alan Walker Zeneakadémiabeli előadása nyitotta meg, az ünnepi rendezvény előtt egy nappal, meglepően gyér érdeklődés mellett. Pedig Walker éppen arról beszélt, ami könyvét nálunk is népszerűvé tette: miként vizsgál újra elintézettnek és megfejtettnek hitt dokumentumokat, anekdotákat, legendákat Liszt életére vonatkozólag, ki mindenkitől nyer információkat, hogyan utazik, ha kell háromszor, négyszer vissza egy-egy „tetthelyre". Liszt életének egyegy helyszínére, az igazság után nyomozva. Persze még ő, az utazó biográfus is olykor áthághatatlan határokba ütközik. Például munkájához a Vatikán nem adja ki a Liszt és Wittgenstein hercegasszony meghiúsult házasságának hátterét megvilágító dokumentumokat, melyek bizonyos, ma is meglévő patinás családfák nimbuszát sérthetnék. Amikor a biográfus azzal érvelt, hogy mindez több mint száz évvel ezelőtt történt, vatikáni kalauza mosolyogva tárta szét karját: száz év — mi az a katolikus egyház csaknem kétezer éves történetében? Egyszóval: Liszt életét és életművét nem könnyű rekonstruálni, talán — a művész sajátos vándorló életformája miatt — a legnehezebb a 19. századi zeneszerzőké Serge Gut (Franciaország) és Detlef Altenburg (NSZK) a Budapesti Nemzetközi Liszt Szimpóziumon (Felvégi Andrea felvétele) közül, és végül is a makrancos dokumentumokkal vívott csatában üdítően pihentet a művek barátságosan hívogató világa. Ez így is van rendjén. Liszt a műveit és nem a leveleit írta a kor és az utókor számára. Persze a művekkel kapcsolatban is változik, újraértelmeződik Liszt-képünk, méghozzá, amint a biográfiai jellegű referátumok mellett sorakozó elemzések és esztétikai gondolatok mutatták, igen örvendetes módon. Az utóbbi években — s ezt a korszakot reprezentálta a szimpózium is — egyre élesebb fény vetődik Liszt zeneszerzői koncepciójára, s próbáljuk Lisztet saját pályája iránya felől megközelíteni. Ez alkalommal Dieter Torkewitz (NSZK) foglalkozott Liszt zenei újításainak helyes történelmi értékelésével, nem a 20., hanem a 19. század felől. Alapgondolata az, hogy a „Liszt—Debussy", „Liszt—Bartók", „Liszt—2. bécsi iskola", „Liszt és a nyitott forma" cimkék mögött megtévesztő módon egyfajta előfutár vagy jövendőmondó szerep kendőzi el a lényeget. Liszt mefisztói vonásait, a meglévő köznyelv tagadását, ami a forradalmi újításokat jóval magasabb rangra emeli a misztikus „megsejtésnél" Kroó György (részben Serge Guttel párhuzamosan) egy másik téveszmét oszlatott el hatalmas forrásanyagon alapuló referátumában. Az „Album d'un voyageur" alakváltásainak példáján kifejtette, hogy Liszt zeneszerzővé válása, az egyéni hang, s egyfajta kompozíciós program megalkotása jóval korábban kezdődött el, mint azt „hivatalosan" a Liszt-irodalom számon tartja. Mélyen Liszt úgynevezett „virtuóz" korszakában, a harmincas évek közepétől kezdve bontakozik ki a pianistazeneszerzőből a „nagy" komponista formátuma, s válik el a divat kínálta és egyéni művészsors megszabta pálya, a „ligne interieure", a „belső vonal", ahogyan Liszt maga nevezte. Hasonló eredményre jutott Detlef Altenburg a magyar rapszódiák vizsgálatakor. A műfaj alig ismert tradíciójából kiindulva megtalálta a liszti értelmezés kulcsát, melyet referátuma címében is meghirdetett: „Liszt eszméje egy hangokba foglalt magyar nemzeti eposzról". Tudományos interpretációja szerint a rapszódiák óriási utat tettek meg a „Magyar Dallok" füzeteitől 1859-ig, a nagy ciklus utólagos előszaváig, Liszt „cigánykönyvéig". Az eredeti virtuóz átiratok monumentalizálódtak és enciklopédikus, illetve a címnél maradva, eposzi igényű gyűjteménnyé váltak, jelképezve, hogy Liszt magyarságfogalma is megváltozott, megkomolyodott az évek folyamán. Liszt tehát életének csapongó jellege ellenére igen tudatosan haladt maga szabta zeneszerzői útján. Paul Merrick is Liszt egyéniségét, a „belső vonalat" helyezte a körülmények, a kordivat és a konkrét lehetőségek elé az egyházi művek rejtett programjának meg-