Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-11-01 / 11. szám - "Zene és humánum" - Breuer János és Lantos Ferenc hozzászólása Dobszay László gondolataihoz
kérték...) két óvónő arról áradozott, mennyire rajonganak a reájuk bízott apróságok az ovidiszkóért, s kérték akkor legfényesebben csillogó diszkósztárunk produkcióját. Utóbb kiderült, ovidiszkó nincs, a műsor készítőinek volt szüksége egy ilyen zeneszámra, s ők adták a megkérdezettek szájába a műsorszámhoz szükséges bevezető szöveget. Másfelől, tágabb értelemben, persze van ovidiszkó, hiszen már lassan a második generációnk cseperedik fel úgy, hogy bölcsődalt nem, csak a szülők kedvelt zenéjét hallja lemezről-kazettáról a pólyában. Sajnos igaz, amit Dobszay az értékes kulturális hagyományokkal rendelkezett családokról megállapít: „...ma az ilyen családok ifjú sarjai sem viszik tovább ezt a vonalat". (Közbevetőleg: egyetértek Dobszay véleményével, mely szerint a 30-as években megkezdődött-vagy inkább folytatódott? - a zeneszerető polgárság nevelése. De a Károlyikert rácsain még a 70-es években is - egészen addig, amíg a koncertezés ott meg nem szűnt - lógtak a Mozartra éhesek. Aligha a 30-as évek folyamatainak utócsengéseként.) De ha már nyugati hatásról esett szó, egyebet is importálhatnánk, mint diszkózenét, akusztikai rágógumit vagy tömegzenei társadalomkritikát. Mert a fejlett ipari társadalmak felismerték, épp mire mi elfelejtenék, hogy a termelő és nem termelő szféra oly szervesen tartozik együvé, miként ama két magdeburgi félteke, miután kiszivattyúzták belőlük a levegőt. Felismerték, mennyire nevetséges Dobszay példája, hogy a kőműves munkája becsesebb az ápolónőénél - a fiskális szemlélet ma ezt hitelesíti Magyarországon-, „becsesebb" csupán azért, mert csak a kőműves hoz létre piacra dobható értéket. Ez már csak szemellenzősen prakticista szempontból is nevetséges, hiszen az egészséges kőműves az, aki eladható árut termel; ha beteg - márpedig betegek mindanynyian voltunk, leszünk vagy éppen vagyunk -, az ápolónő „nem termelő" tevékenységének eredményeképp válik ismét pénzcsináló masinává. Persze, mielőtt még falat rakna, tanulnia is kell valahol valamit. S mivel nem robot - sajnos -, lelke is van, tehát az esztétikum is ott munkál a két kezében. A teljes nem termelő ágazat sorvadása, a szűken vett gazdaság és a társadalmi lét többi eleme között megbomló egyensúly éppúgy akadálya a hőn óhajtott ipari struktúraváltásnak, akár a tőke, a korszerű gépek, technológiák hiánya. Teljessé a termelő ember csakis az állítólag nem termelő szféra normális működése által válik, ideértve a zenekultúra normális működését is. (Egyébiránt nem véletlenül tűzte zászlajára a „háromszor nyolc" jelszavát a múlt század munkásmozgalma, jelesül a szakszervezet. Nyolc óra munka, ugyanannyi alvásfizikai regenerálódás, és ugyanennyi szabadidő, szellemi regenerálódás. Nálunk az első nyolc valójában már majd' 14 órát tesz ki, a második és a harmadik nyolc pedig súlyos csorbát szenved. Az alvásra szánt nyolc óra nemegyszer teljesíthetetlen, mivel nincs hol elhelyezni a fekhelyet. Csoda-e, hogy kémiai és zenei mákonyhoz fordulnak azok a pályakezdő fiatalok, akik négy-öt hónap alatt megkeresett teljes bérükből egy négyzetméter lakást vásárolhatnak?) Főtémánkhoz visszatérve: a mai kapitalizmus felismerte, hogy érdekében áll a nem termelő szféra sokoldalú támogatása. A Láng Gépgyár -ugyan nem jó kedvében - dobra veri művelődési házát, a nyugatnémet Bayer gyógyszer-óriáscég meg fenntartja (szimfonikus zenekart, színházat is). Franciaországban 25 év alatt hathatós állami asszisztenciával teremtettek a vidék zenei „szűzföldjén" decentralizált és hatékony zenekultúrát. Dániában 1976-ban a parlament fogadott el törvényt a zene fejlesztésére. Az NSZK-ban, ahol nincs szövetségi kulturális minisztérium, ilyenek csupán a tartományok (Bundesländer) kormányaiban működnek, a Zenei Tanács rendelkezik országos zeneminisztériumi jogosítvánnyal és hozzá pénzeszközökkel. Szervezi, amit mi zenei közművelődésnek nevezünk, de másfelől sok ezer márkát juttat minden nyugatnémet szimfonikus zenekarnak, amely egyazon estén fiatal szólistát léptet fel, és műsorra tűz egy kortárs német zeneművet is. Svédországban hatalmas állami zenei egyhéz, a Rikskonserter a zenei élet fő vivőereje stb., stb. Alulnézetben: a nagy nyugat-európai kommunista pártok sajtóünnepei (Unitá, L'Humanité), ezek az ellenzéki pozícióból szervezett nagy tömegfesztiválok egyidejűleg adnak otthont rocknak, elektronikus zenének, s egyáltalán mindannak, ami a zene múltjából, jelenéből érték. Sajátságos művelődéspolitikai keresztállás, hogy mi, magyar finanszírozásban nemegyszer küldtünk már ezekre a sajtófesztiválnak álcázott népünnepélyekre szimfonikus zenekart, más nagyegyüttest, ám még csak bátortalan kísérletet sem tettünk soha arra, hogy valami hasonlót meghonosítsunk idehaza is. Elfogadom a formális ellenvetést: nálunk nincs ilyetén hagyománya a sajtóünnepnek. De: „itt van május elseje" (Kadosa-Raics: Májusköszöntő); vajon e napon, amikor százezrek vannak kint a szabadban, nem adhatnak-e elő a megszokott kulturális-zenei kínálat mellett, nem helyett! - A csodálatos mandarint, mint tettük pár éve, az „Huma" ünnepségén? Persze, hogy nem tesszük, annak is megvan a logikája. Először is, nem teljesítettük Kodály Százéves tervét, nem neveltünk tömeges közönséget a zenei értékek szeretetére-befogadására. Majd elvettük a mégis zenekedvelők pénzét, szabad idejét. Végül lehetetlen helyzetbe sodortuk az egész művelődést, benne a zenekultúrát. Mélységesen egyetértek Dobszay László haragvó tézisével: „Az a beállítás, hogy az állam és a társadalom kegyet gyakorolna a kultúra érdekében, amikor támogatást ad, egyszerűen hazugság." S azzal is egyetértek, hogy ez elsősorban szemlélet, s ebből fakadóan a mobilizálható támogatás mértékének kérdése. Ha ez a felfogás tartósan érvényesül.