Muzsika, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1988-06-01 / 6. szám - KERÉNYI MÁRIA: Amikor én pályakezdő voltam... - Orosz Júlia

kétségtelen. Előadás után egy ame­rikai alezredes keresett fel bennün­ket: kiderült, hogy Kovács György­nek hívják, és W. S. Key generális meghívását tolmácsolta—szeretné, ha este nála adnánk koncertet. Dzsippel vittek ki bennünket a Nagy­erdőbe, ott volt a rezidenciája. Más­nap már a klinikán laktunk. Sárdyék a gégészeten kaptak szobát, mi a szülészeten. Verzár professzor a fér­jemmel négykezesezett, kiváló mu­zsikus volt és nagy művészetpártoló — ő bújtatta a háború alatt Szenkár Dezsőt is. — Meddig tartott ez a debreceni turné? — Két hétig, mert a magyar kor­mány hírét vette az ottlétünknek, s felkértek bennünket, hogy a Bikában is lépjünk fel: hangversenyen szeret­nék vendégül látni a szövetséges haderők vezérkarát. Akkor találkoz­tam Vorosilov marsallal, akinél nagy­lelkűbb embert keveset ismerek. Az ő személyes segítségének mérhe­tetlenül sokat köszönhet a háború után újjáéledő magyar művészeti élet — én pedig azt, hogy Szegediék visszakapták a fiukat, s Ádám pro­fesszor (aki egy végigénekelt Bo­hémélet után perforált vakbéllel ope­rált, és megmentette az életemet) visszaköltözhetett a villájába. — Úgy érzem, mintha vetítésen néznék egy filmet, muszterben, mi­kor a vágók még nem nyúltak hozzá s ezért nem tudni, mi lesz belőle: szkeccs, eposz, vígjáték vagy drá­ma ... — Ez volt az életünk, így rendezte a történelem. A rommá lőtt lakásunk­ban csak egyvalami működött, ab­szurd módon: a telefon. De tele vol­tunk reményekkel és életkedvvel. Az Operában Tóth Aladár igazgatott, Nádasdy és Oláh Gusztáv rende­zett—tervezett, Failoni és Klemperer vezényelt; a jegyekért sorban álltak már hajnalban az emberek. Aztán — egy szép napon maga Rákosi Má­tyás hívatott bennünket... — Ekkor hangzott el a nevezetes ajánlat? — Igen. Azt mondta, menjünk pártiskolára, mert tervei vannak ve­lünk: belőlem elsőnek csinál Kos­suth-díjast, s a férjemből kultuszmi­niszter-helyettest. Csábító perspek­tíva — de mi nem kértünk belőle. Ez meglepte Rákosit és elgondolkoztat­ta. Később tapasztalhattam is, mi­lyen eredménnyel: amikor Mertens, a Metropolitan impresszáriója beuta­zást kért Magyarországra, hogy Szé­kelyt és engem turnéra vigyen, Csehszlovákiánál nem jutott tovább. Akkor zárultak le a határok. A magyar operakultúra hírét én csak a szocia­lista országokban terjeszthettem. — S nem kárpótolta ezért a kitün­tetések sorozata és a közönség sze­retete? — Egy kitüntetésnek örültem iga­zán, a Szabadság-díjnak, ami csak egy papírlap volt. Székellyel és Bajor Gizivel együtt kaptuk meg 1946-ban. Arra most is büszke vagyok. De a többi inkább csak fájdalomdíj egy karrier elmaradt állomásaiért. Ne­kem a pályám igazi kiteljesedésével adósom a Rákosi-rezsim. Elégtéte­lem legfeljebb az lehet, hogy most, néhány éve, egy bécsi étteremben odajött az asztalunkhoz Seefelner, a Stantsoper intendánsa, s azzal for­dult hozzám: örökké sajnálja, hogy az ő idejében már nem léptem fel. És az is jólesett, amikor di Stefano uno­kaöccse — akivel véletlenül ismer­kedtünk meg — elémtette a nagy­bátyja levelét: az ünnepelt tenorista, Callas kitüntetett partnere az ő cso­dálatos és utolérhetetlen pesti Mimi­jéről írt benne ... — Azt a Bohéméletet 1960-ban énekelte, abban az évben, amikor a Hunyadi lemezfelvétele készült. A produkció zenei rendezője a napok­ban mesélte nekem, hogy a stúdió­ban mindenki elámult a gyönyörű­ségtől, mikor Gara Mária cabalettá­jára került a sor. S tíz év múlva úgy vonult vissza, mint a pályája zenitjén tündöklő Greta Garbó — végérvé­nyesen. Pedig hányszor és hányan kérlelték... De ha már énekelni nem hajlandó, a tanítástól miért zárkózik el? — Amikor én nyugdíjba mentem, tudtam, hogy többé soha, sehol nem lépek fel. Befejezni valamit csak így lehet. Tanítani egyszer hívtak a Ze­neakadémiára, de akkor még javá­ban énekeltem, s azt válaszoltam, hogy megosztani nem akarom ma­gam­ a színházhoz is, a pedagógiá­hoz is teljes ember kell. Azóta nem szólt senki egy árva szót sem . . . Foglalkoztam egy darabig tehetsé­ges énekesekkel, akik megkértek, hogy tanítsam őket, és ez a munka sok örömmel járt. Mégis abbahagy­tam, mert akkora izgalom volt szá­momra növendékeim egy-egy fellé­pése, amilyent magamért soha nem éltem át. Az Opera vezetősége most azzal hívott fel, hogy nagy segítség lenne számukra, ha rendszeresen bejárnék az előadásokra és elmon­danám a véleményemet. Gondolkoz­tam az ajánlaton, de úgy érzem, nem nekem való, hogy beleszóljak egy kész produkcióba. Én csinálni sze­rettem a színházat, amíg az volt a dolgom, sosem tartottam magam al­kotónak. Az énekes művészete szá­momra egyet jelent: odaadással szolgálni a szerzőt. KERÉNYI MÁRIA Felvégi Andrea felvétele

Next