Muzsika, 1990 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1990-08-01 / 8-9. szám - MALINA JÁNOS: Aranykor - Budapesti Régi Zene Fórum 1990
ARANYKOR Bach három gambaszonátáját adta elő másnap délelőtt José Vasquez, ma a viola da gamba világszerte egyik legismertebb művésze, Dobozy Borbála társaságában. Vasquez valóban kiváló és rendkívül kulturált előadó, aki ritkán hallható könynyedséggel és virtuozitással szólaltatta meg ezeket a félelmetesen igényes darabokat. (Az én számomra a hang intenzitása nem volt egészen kielégítő, bár ez lehetett terem- vagy ülőhelyprobléma is. Apropó, vajon nem lehetne a régi Zeneakadémia koncerttermének - a Fórum legfőbb színhelyének - ablakain beáramló utcazajnak valahogyan gátat vetni függönyök, spaletták, miegyebek segítségével? Mert különben olyan csodálatos ez a terem...) A zárókoncerten a Fő utcai kapucinus templomban a Concerto Armonico élete egyik nagy teljesítményét nyújtotta egy olyan estén, melynek műsorán Corelli, Bach, Telemann és Händel zenekari művei szerepeltek, s melyet Bach 54. kantátája zárt le. Remekelt Szűts Péter a Bach-hegedűversenyben és Lax Éva a kantátában, de a legvarázslatosabb mégis a zenekar rendkívül csiszolt és mégis erőteljes hangzása, a zenélés kivételes egybeforrottsága és hallatlan intenzitása volt. A koncertek áttekintését ki kell egészítenünk azzal, hogy a Fórummal párhuzamosan a Zeneakadémia vezetősége a régi Zeneakadémia könyvtárában előadássorozatot is szervezett. Magam kettőt hallgattam meg közülük: dr. Dózsa Katalin művészettörténész érdekes vetített képes előadását a 17-18. századi társasági életről és viseletekről, valamint Göncz Zoltán rendkívül elmélyült, szerteágazó és izgalmas eszmefuttatását A fúga művészete befejezetlen 14. contrapunctusának titkairól. Visszatérve mármost a bevezetőben exponált véleményemhez, úgy gondolom, nem túlzás a következőket állítani. Nyilvánvalóan vannak Magyarországon olyan kiemelkedő historikus előadóművészek is, akik nem szerepeltek a Fórum programjában, ám az a mag, mely köré ez a fesztivál kikristályosodott, egymagában elég egy aranykor megalapozásához. A Cristofori-trió tagjai, illetve a Concerto Armonico vezéregyéniségei, továbbá egy-két olyan művész, mint Csalog Benedek vagy Kertész István, egyértelműen rányomják zenei egyéniségük bélyegét az egész rendezvényre, már csak szereplésük gyakorisága okán is (Máté Balázs például négy hangversenyen játszott). Mármost van két-három igazán nagy formátumú művész, aki még közülük is kiemelkedik - nos, ezek a művészek, továbbá az a körülmény, hogy őket velük csaknem egyenrangú zenészek egész csoportja veszi körül, tehát mindez együtt teszi könnyen elképzelhetővé, hogy ezekre az évekre egyszer majd mint igazi aranykorra tekintsünk/tekintsenek vissza. (Az, hogy a historizmus mostanság már kiforrott, de még virulens irányzat, s hogy közönségigény van rá - lásd például a Hungaroton Antiqua lemezsorozat sikerét -, gondolom, nem szorul bizonyításra.) Az a körülmény, hogy ez a meglehetősen nagyméretű és bármely mércével mérve rendkívül magas színvonalú fesztivál ennyire „belterjes", az sajátos, talán sajátosan magyar jelenség. Ebben azonban semmi rossz nincs, és végképp semmi köze a fesztivál tulajdonképpeni zenei értékéhez. Olyan nagy nyugat-európai régi zenei fesztiválok, mint a Flandriai vagy a Holland fesztivál, egészen más szervezési és anyagi lehetőségek birtokában, a világ legjobbjait, pontosabban a mindenkori sztárokat gyűjthetik össze. Ez sok nagyszerű produkciót tesz Horváth Anikó