Muzsika, 1994 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1994-01-01 / 1. szám

Kedves Ünnepek! Tisztelt Ünneplő Barátaim! Aki ismeri Fodor András naplófeljegyzéseinek potom 1876 nagyalakú oldalon kinyomtatott válogatását, megérti, miért szakítok a hagyománnyal, s méltatom közösen a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Zenei Tagozata - egyszerűbben: Alap zenei nagydíjának és Péterfi-plakettjének új tulajdonosát. E díjak történetében ugyanis először esik meg, hogy két barát a kitüntetett barát egész felnőtt életében. Közös bennük, hogy messziről érkeztek, földrajzi, de zenei értelemben is: Sárosi Bálint Székelyföldről, Fodor András Somogyországból. Közös Eötvös Collegista múltjuk, filosz-pályára készülésük, számtalan zarándokútjuk Fülep Lajos tusculánumába - és mi minden még. „Megtaláltam a székely dallamtípusokat, amiről nem hittem, hogy léteznek." - írta örvendezve Bartók 1907 nyarán. Csíkrákos, nagydíjasunk, Sárosi Bálint szülőfaluja a leggazdagabb termőhelyek egyike, Bartók zsákmánya itt 43 népdal. A támlapok faggatásából - nem szakmám ez - meglehet, kiderülne, Bálint családjából akadt-e énekes a fonográf tölcsére előtt. Ha igen, ha nem, hozott magával sejtjeibe sokadíziglen települt, meg nem tanulható zeneiséget. Vettek-e fel növendéket rajta kívül furulyakompozíció alapján az Akadémia zeneszerzés tanszakára? Mert őt Veress Sándor e teljesen szabálytalan vizsga után fogadta az osztályába - tudhatjuk Fodor András naplójából. Éppen nem lepett volna meg módfelett, ha füttyszóra nyer bebocsátást a falak közé, hisz ő komoly tudományos konferenciák előadói pultján „táncolni, dalolni se" szégyell" - fütyülésről nem is szólva. Kijárta azután a zeneszerzés-zenetudomány osztályait, párhuzamosan haladt zenefolklorista és komponista pályája. Az önálló hangjegyírásnak talán utolsó stációja Jancsó Miklós Oldás és kötésének filmzenéje 1963-ban. Igaz, Fülep Lajos nem vette egész komolyan zeneszerzői vénáját. Hanem a tanult zeneszerzőnek - hány példa van erre Bartók, Kodály, Lajtha, Szabolcsi óta - más rugókra jár az analitikus elméje, mint a klasszikus muzikológusnak. Sárosi Bálint, kinek neve körül ott díszeleg minden lehetséges doktorátus, nem-eukladészi szabályok szerint míveli a zenefolklórt. Szinte még nem is míveli, amikor 1947-ben bevallja Fodor Andrásnak: „a természetével ellenkező módszer a tudományos pepecselés". De nem az akríbia, hiszen aligha képzelhető el filológiailag gondosabb munka a magyar népi hangszereket leíró köteténél, amely egy, a népek hangszereit bemutató sorozat nyitó publikációjaként jelent meg Lipcsében, 1967-ben. Úttörő opusz ez, akár Liszt és Brassai Sámuel vitairatai után több mint száz évvel, 1971-ben közreadott Cigányzene monográfiája, a teljesség igényével készült első tudományos feldolgozása e sokáig finnyásan elutasított zenének-zenélési módnak. Hangszeres és vokális népzene, népies zenefajták, műzene, életének, szerves összefüggéseinek a hármasegység szellemében végzett elemzése alighanem Sárosi Bálint kimeríthetelen főtémája. Miként jellemző vonása az is, hogy végére jár a zenefolklorisztikánk klasszikusai által az ismeretek „eredeti felhalmozásának" korában inkább csak fehér foltként jelzett területeknek. Bár eredeti mesterségét soha nem gyakorolta, Sárosi Bálint francia-magyar-román szakos tanár. Ha tanít, osztrák, német egyetemek zenetudományi tanszékeinek megbecsült professzora. És volt mindannyiunké - elbűvölő előadó! - Rádióban (Zenei anyanyelvünk sorozat), Televízióban (cigányzene sorozat). Fontos ismeretek közlője, megáldva ama ritka képességgel, hogy átélhető élménnyé tegye tudományos vizsgálódásainak tárgyát, szerezzen sokaknak örömöt. Tanáremberé a Péterfi-plakett is: Fodor András jogosítványa az angol és orosz nyelv oktatására szól, bár ő sem használta e papírt tanteremben. „Végső soron mégiscsak dilettáns (vagy ha úgy tetszik amatőr) vagyok a zenében" - állította ki naplójában saját bizonyítványát. Hanem ez éppen „végső soron" vitatható! Mert a zenede ugyan elkerülte, vele született adományaira, hallására, zenei empátiájára mégis büszke lehetne nem egy diplomás muzsikus. És mivel versben is, prózában is költő, fel tudja idézni a szó varázsával a zenét, legszemélyesebb élményeit emelve közkinccsé. Versben is - a Bartók címűt tizenkilenc évesen írta! -, zenekritikai reflexióiban is, de Stravinsky monográfusaként, kötetbe gyűjtött Bartók-írásai révén is. Különleges a hallása Fodor Andrásnak; ő valóban Bartókból értette meg Bachot és nem fordítva, jóllehet 1958-as első kiadásáig nem ismerhette József Attila zeneesztétikai tanulmány vázlatának nevezetes gondolatát. Zenekritikának, könyvismertetésnek álcázott esszéiben századunk zenéjének fogékony elemzője. Előítéletek nélkül, elfogulatlan nyitottsággal fordul minden új hangzás felé. S ebben, lévén mindannyiunk nagy szerencséjére céhen kívüli, cseppet sem befolyásolják szekértáborok villongásai. Fogékony mindarra, ami érték századunk magyar- és világzenéjében. Negyvenöt esztendeje, ama legendás 1948-as Bartók-fesztivál óta jelen van minden kortárs zenei manifesztációnkon. Ő az, aki végigüli a Korunk Zenéje-cikust, modern zenei szalont működtet otthonában, ismer mindent és mindenkit a magyar zenében. Naplója, melyhez házi használatra magam készítettem szakmutatót, becses, mert hiteles forrása zenetörténetünknek, Írói-költői munkásságát kitüntetések egész sora övezi. A Péterfi-plakett jelezte: Fodor András tiszteletbeli muzsikus, egyúttal sokkal több is annál, kortárs zenei kultúránk terjesztésének egyszemélyes intézménye. BREUFER JÁNOS A MAGYAR ALKOTÓMŰVÉSZEK ORSZÁGOS EGYESÜLETE ZENEI TAGOZATÁNAK IDEI NAGYDÍJASA A PÉTERFI-PLAKETT KITÜNTETETTJE FODOR ANDRÁS SÁROSI BÁLINT.