Muzsika, 1995 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1995-01-01 / 1. szám - KÁRPÁTI JÁNOS: Gondolatok a zenei könyvtárban - Jó hírek... és ami mögöttük van
(ONDOLATOK. A /.IMI KÖNYVTÁRIJÁN GONDOLATOK A ZENEI KÖNYVTÁRBAN „Van két hírem, egy jó meg egy rossz. Melyiket mondjam elsőnek?" - szoktuk tréfába oldani mindennapi életünk kellemetlenségeit, bosszúságait, azt, hogy szinte sohasem lehet valaminek egyértelműen, tisztán örülni. A rossz hírek egyik fajtája párhuzamosan érkezik a jóval, és csak az időbeli egybeesés kellemetlen. Egy másfajta rossz hír viszont beleépül a jóba mint annak árnyoldala - amiről az ünnepi beszédekben nem illik szólni. A magyar zenei könyvtárak vidékéről az utóbbi időben két jó hír is érkezett. Az egyik: hosszabb felújítási munkálatok után - megszépülve és megfiatalodva - újra megnyílt a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye. A másik: az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság pályázatát elnyerve a Zeneakadémia Könyvtára számítógépes rendszert létesít, melynek révén adatbázisa nemzeti és nemzetközi együttműködésre egyaránt alkalmas lesz. Van tehát örömre ok mind a zenei közművelődés, mind pedig a zenei felsőoktatás terén. Ami kölcsönösen is érvényes, hiszen a Szabó Ervin Könyvtárat a felsőoktatás is használja, a Zeneművészeti Főiskolán folyó oktatás pedig gyakorlatilag azonos a zenei élettel, hiszen a zenei felsőoktatás anyaga nem „tananyag", hanem maga a zeneirodalom, tárgya pedig az a zeneművész ifjúság, amely aktívan ott muzsikál az ország valamennyi zenekarában, együttesében, és tanít a katedrákon. A Szabó Ervin Zeneműtár újra-megnyitását bensőségesen ünnepeltük meg a Fehérhajó utcában, összekapcsolva azt a gyűjtemény fennállásának harmincéves évfordulójával. Engem ért a megtiszteltetés, hogy néhány szóval méltassam az eseményt. Valóban örömmel beszéltem arról, milyen küldetést teljesít ez a kis gyűjtemény immár három évtizede, magába sűrítve a könyvtár legkorszerűbb fogalmának két tényezőjét is, a teljes nyilvánosságot és a teljes komplexitást. Vagyis: nyilvános, mert jó hírek. és ami mögöttük van használóinak körét nem köti semmilyen intézményi keret vagy műveltségi szint, és komplex, mert a zenei művelődés valamennyi „hordozóját" - könyvet, kottát, lemezt, kazettát, videót - egyaránt gyűjti és kínálja. Az öröm azonban nem mentes az ürömtől - és itt bukkan elő a rossz hír: hiába van új padlószőnyeg és szép falborítás, hiába a kellemes világítás, hiába a jó CD- és kazetta-lejátszókkal felújított géppark, ha maga a gyűjtemény nem gazdagodhatott a zárvatartás fél éve alatt. S ha gazdagodott is, milyen szomorúan nevetséges az az összeg, amely az állomány gyarapítására rendelkezésre áll. A beszerzési keret hatjegyű száma a szintentartásra sem elég manapság, amikor egy játszókotta átlagos ára 2 és 5, egy partitúráé vagy szakkönyvé 5 és 10, egy kritikai összkiadásköteté pedig 10 és 20 ezer forint közé esik. Egy könyvtár fejlődése két tényezőn mérhető: egyrészt, hogy milyen széleskörű anyaggal rendelkezik, másrészt, hogy milyen szolgáltatásokat - milyen kényelmet és technikát -kínál olvasóinak. A mostani örömteli újranyitás akkor lenne igazi jó hír, ha együtt járhatott volna az állomány jelentős növelésével és egy számítógépes infrastruktúra kialakításával. De nézzük meg, mit tapasztalunk ott, ahol ez a számítógépes infrastruktúra éppen most születik: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán! A gépek már ott vannak a könyvtárban, a központi „agyban" már benne van az Aleph nevű, nemzetközileg elismert integrált könyvtári rendszer programja, mely a beszerzéstől a kölcsönzésig lehetővé teszi valamennyi könyvtári tevékenység automatizálását, s amely főképp keretet szolgáltat egy olyan adatbázis kiépítéséhez, amely - amellett, hogy a saját anyagot nyilvántartja - közvetlen „online" kereséssel egész Európa, sőt az egész világ könyvtáraiba bepillantást enged. Hát ez kétségtelenül jó hír. De... Hiába vannak meg a gépek, ameddig az adatok nincsenek betáplálva. Márpedig egy közel 200 000 címet tartalmazó állomány adatainak betáplálása - olyan személyi állománnyal, amely a napi folyamatos munka elvégzésére éppen csak elegendő - 10 évig is eltarthat. Vagyis: csak az tekinthető igazi fejlesztésnek, amely a géppark létesítése mellett az adatok rögzítését, az adatbázis építését is fedezni tudja. És egy másik „de": hiába alkalmas a most létesített rendszer arra, hogy közvetlen elektronikus kapcsolatot teremtsünk egy stockholmi, egy amszterdami vagy akár egy Los Angeles-i könyvtárral, amíg nem tudjuk ugyanezt megtenni a Liszt Ferenc téren az Andrássy úti Régi Zeneakadémiával. Márpedig ez a helyzet, mert amikor az informatikai infrastruktúrát koordináló hivatalnál a hálózati csatlakozást megpályáztuk, a Régi Zeneakadémiára vonatkozó pályázatunkat elutasították. Lenne még egy harmadik „de" is: miközben a Zeneakadémia könyvtára szerencsés, mert az alapvető gépparkot az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság révén megkapta, közben irigykedve tekint a Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteményének szép környezetére. A Zeneművészeti Főiskola ugyanis utoljára huszonöt évvel ezelőtt tudta saját költségvetéséből fedezni az olvasóasztalok, a világítás és a padlóburkolat felújítását. Ez azt jelenti, hogy ma az új gépeket ütött-kopott bútorok közé helyezzük, az olvasók pedig két és fél évtized olvasóinak nyomait látják maguk előtt az asztalokon. Ha egyáltalán látják, mivel a világítás sem az „igazi". Ha csupán a szép és a jó, a külcsín és a belbecs között feszülne ellentmondás, könynyebb lenne a döntés a jó, illetve a belbecs oldalán. Itt azonban irracionális ellentmondások is rejlenek, hiszen nem ugyanazok a személyek döntenek a különböző pénzösszegek fölött. Nem biztos, hogy a felújításra szánt öszszeg beszerzésre is fordítható, a műszaki fejlesztésre szánt összeg pedig biztosan nem fordítható felújításra. Talán igazságtalan vagyok, hogy épp olyankor beszélek gondokról, amikor már eredmények is mutatkoznak. De türelmetlenségünk is akkor nő, amikor már látjuk az alagút végét. KÁRPÁTI JÁNOS Szerzőnk jegyzete a Rádióban hangzott el, mégis tudatosan közöljük kiemelt helyen, mivel zeneéletünk sorskérdéseinek egyikével foglalkozik - A Szerkesztőség