Muzsika, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-04-01 / 4. szám - FODOR GÉZA: Solti György Ringje - négy évtized múltán
18 SOLTI GYÖRGY RINGJE FODOR GÉZA SOLTI GYÖRGY RINGJE -NÉGY ÉVTIZED MÚLTÁN Röviddel Solti György halála előtt a Decca újra megjelentette favorizált karmesterének 1959 és 1966 között készített felvételét a Nibelung-tetralógiából. A lemez annak idején korszakalkotó jelentőségű volt, mindenekelőtt mint vállalkozás, hiszen ez volt a grandiózus ciklus első stúdióban készült teljes lemezfelvétele (tehát nem élő előadást megörökítő hangzó dokumentuma), továbbá kísérlet volt arra, hogy egy teljes értékű színházi előadást sűrítsen virtuálisan a hallhatóság médiumába. Bár befejezésének évében Karajan már elkezdte a maga tetralógia-felvételét, mely három év múlva, 1969-ben teljesen el is készült, mégis sokáig ez a Solti-produkció vésődött be a zenei köztudatba mint a Ringkivétel, mint etalon. Az időben nem is túl nagy elsőségnek a szó legszorosabb értelmében alapvető élményét a még nagyobb karmestersztár rivális teljesítménye sem tudta gyengíteni. Maga a lemezcég is olyan becsben tartotta a felvételt, hogy a CD-korszak elején, 1984-ben ennek újramegjelentetésével kezdte felépíteni kompaktlemezen kínált operarepertoárját, s tizenhárom év múlva, 1997-ben elérkezettnek látta az időt egy újabb kiadásra. A régi nagy élményeket általában szorongva idézzük fel: nem kell-e csalódnunk? Igaz, még a '60-as évek operafelvételeivel mehetünk a leginkább biztosra; úgy tűnik, ez volt a műfaj legjobb korszaka - még megvoltak a nagy előadóművészek, és már megvolt a „hi-fi" hangzásminőség, továbbá még színházközeli volt a lemezprodukció is, még nem uralkodott el a későbbi mai sterilitás. Most, amikor Solti György Ringjét nem mint az elsőt és kvázi egyetlent hallgatjuk, hanem egyfelől Furtwängler, Knappertsbusch és Böhm élő előadásainak dokumentumai, másfelől Karajan lemezfelvétele között (másokéról, későbbiekről ebben az összefüggésben nem érdemes szót ejteni), bizony, erősen megváltozott a viszonyítási rendszer. És mégsem kell csalódnunk. A felvétel érdekes határt, fordulópontot reprezentál a mű interpretációtörténetében, ám nemcsak történeti érdekessége van, hanem legsajátabb művészi minősége biztosítja az időben nem csökkenő értékét. Solti Ringe már nem adja permanens monumentalitásnak és intenzitásnak, s szinte tapintható plasztikának azt az egységét, amellyel Furtwängler és Knappertsbusch interpretációi nyűgöznek le, viszont nem is megy el a kamarazeneszerű faktúráig és elsődlegesen lírai jellegig, mint Karajannak a maga módján zseniális előadása. Ha egyetlen szóval akarom összefoglalni Solti megformálásának sajátosságát, ez a szó lehetne az arányosság - ez azonban kifejtendő. De előbb még egy szempontból érdemes kiemelni a határhelyzetet, a fordulópont jelleget. Itt, ekkor kezdődik a Wagner-opera énekesgárdájának nemzetközivé válása. Korábban Európában a Wagner-előadás mértékadó helyein és lemezfelvételeken a par excellence Wagnerénekesek német anyanyelvűek voltak, legfeljebb svédek vagy norvégok, akik azonban a legautentikusabb német karmesterektől és korrepetitoroktól sajátították el az idiomatikus Wagner-stílust, amelyben a nyelv, a német nyelv tősgyökeres artikulációja döntő szerepet játszik. Többről van szó, mint helyes kiejtésről - Wagner énekszólamaiban a szövegnek zenei-drámai-költői szerepe van, a nyelvnek élnie kell. Solti Ringével kezdődik el az a tendencia, hogy jelentős szerephez jutnak angol és más anyanyelvű énekesek, akik viszonylag korrektül artikulálják ugyan a szöveget, de már nem idiomatikusan és élettelien. A legkorábbi felvételen (A Rajna kincse) hallható még az előző nagy korszak két autentikus Wagner-énekese, Kirsten Flagstad és Set Svanholm, s a ciklus egészét szerencsére a csúcson lévő Hans Hotter, Wolfgang Windgassen és Birgit Nilsson dominálja, de már fontos szerepekben érezni az angol vagy francia anyanyelv plaszticitást gátló hatását. De persze ez is perspektíva kérdése, mert ennek ellenére ma már úgy tekinthetünk vissza e sttty-felvétel énekeseire, mint egy aranykor nagyjaira, s annak tudatában, hogy ilyen pompás énekesegyüttes a mű előadásához soha többé nem jött össze s már nem is fog összejönni. De vissza az arányossághoz! Arisztotelész egy helyütt azt mondja, hogy „a szép legfőbb fajtái a rend, az arányosság és a lehatárolhatóság", a Poétikában pedig így elmélkedik: „a szépség a nagyságban és a rendben áll, ezért sem valami egészen parányi nem lehet szép élőlény, mert a szemlélet, mivel már-már érzékelhetetlenül rövid ideig tart, összefolyik, sem valami egészen nagy nem, mert a szemlélés nem egyszerre történik, és az, ami az egészet és az egységet alkotja, túlhalad a szemlélet látkörén, mint például ha az élőlény tízezer stadionnyi lenne -, amint tehát a testek és élőlények esetében is meg kell hogy legyen a nagyság, ennek pedig egy tekintettel jól befoghatónak kell lennie, úgy a mesék esetében is kell bizonyos hosszúságnak lennie, ennek pedig jól megjegyezhetőnek kell lennie. [...] a dolog lényege szerinti határ viszont az, hogy a terjedelem szempontjából az áttekinthetőség határáig mindig a nagyobb a szebb, és, hogy általános meghatározást adjunk, amekkora terjedelmen belül a mozzanatoknak a valószínűség vagy a szükségszerűség szerinti egymásra következése mellett a balsorsból a jósorsba vagy a jósorsból a balsorsba való átváltozás bekövetkezik, az a terjedelem megfelelő határa." Hogy a Ring meséje megjegyezhető-e, hogy a tetralógia zenéje áttekinthető-e, hogy a mű arányai érzékelhetők-e, azaz mindig érzékelhető-e a részek