Muzsika, 1998 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1998-03-01 / 3. szám - VICTOR MÁTÉ: Nyolc évvel a rendszerváltás után: A magyar zeneélet és zenekultúra állapotáról (1)
MAGYAR ZENEÉLET 1990-1998 sem olvasóközönséget nem sikerült toboroznia: a lap beváltatlan ígéret maradt. A szaksajtó gazdagodásának elsődleges oka egy új elem, a szakosodás. A zenekari, fúvószenei, hangszerkészítői, zenepedagógiai, egyházzenei stb. lapok többnyire valamely szűkebb szakmai közösség vagy intézmény kiadványai. Újságárusi forgalomban nem kaphatók, de a szakmai információcserének hasznos eszközei. A szélesebb közönség számára pedig ott vannak az operaszaklapok, az audiokultúra folyóiratai, a CD-kiadványokat bemutató elemző Gramofon. No meg a szinte átláthatatlan tömegű pop-rock orgánum (Zenészmagazin, Wanted, Z Magazin - hogy csak a legismertebbeket említsem). Hanglemez- és kazettakiadás Ezen a területen lehet a zenével a legtöbb pénzt lehet keresni. Álljon itt néhány kerekített adat arról, mennyi pénzt költöttek el Magyarországon CD-re, hanglemezre, illetve kazettára az elmúlt években (a feketekereskedelem becsült adatait is számolva). 1992 5,7 milliárd Ft 1993 6,5 milliárd Ft 1994 6,9 milliárd Ft 1995 8,0 milliárd Ft 1996 11,1 milliárd Ft Megjegyzendő, hogy az emelkedést jórészt az infláció okozta, hiszen a példányszám az időszakban jelentősen ingadozott, az utolsó két év emelkedése ellenére összességében csökkent, 1996-ban például csak 84%-a az 1992. évinek. (Összforgalom 1992-ben 10,6 millió, 1994-ben 7,4 millió, 1996-ban 8,9 millió darab hanghordozó.) Többmilliárdos forgalmú üzletről lévén szó, nem véletlen, hogy a monopolhelyzetét ugyan már korábban elvesztő, de a rendszerváltás pillanatában a magyarországi piacon még domináns Hungaroton története konfliktusokban gazdag volt. A privatizációs folyamat elhúzódása (öt évig tartott) csak arra volt jó, hogy az elején még virágzó vállalat a végére csődbe jutva, 400 milliós tartozással terhelten keljen el. Időközben ugyanis Magyarországon is megjelentek a nagy kiadók (az úgynevezett majorok, az EMI, a PolyGram, a WEA, a BMG, a CBSSony), amelyek a piac nagy részét pillanatok alatt elhódították. Eközben a katasztrofálisan menedzselt Hungaroton egyetlen értéke a monopólium évtizedei alatt felhalmozódott archív anyag maradt. Ha a könnyűzeneiért nem is, a komolyzenei hangfelvétel-kiadás jövőjéért, kizárólag piaci feltételek közti fennmaradásáért a muzsikusok komolyan aggódtak. Mivel a privatizációs bevétel még a tartozásokat is alig fedezte, fel sem merülhetett az erre a bevételre építő, s a zeneműkiadói közalapítványhoz hasonló megoldás. Az eladási feltételek közé azonban az minisztériumnak sikerült olyan pontokat bevezetni, melyek az archívum megóvását célozzák, és a jogutód kiadót komolyzenei lemezkiadás folytatására ösztökélik. Ennek köszönhetően a Hungaroton Classic nemcsak hogy változatlanul jelen van a piacon magyar művekkel és hazai előadóművészek felvételeivel, hanem a komolyzenei lemezforgalom domináns résztvevője. A tulajdonosváltást követően megjelent kiadványainak többsége eleinte az archívum - olykor több évtizede elfekvő, különböző okokból eddig kiadatlan -anyagából származott. De az új felvételek aránya dicséretesen növekszik, és különösen örömteli, hogy ezen belül a kortárs magyar szerzők művei ugrásszerűen növekvő számban szerepelnek. (Könnyűzenei téren a Hungaroton Gongnak nem sikerült magát a vezető kiadók sorába visszatornásznia: pillanatnyilag a 8. helyen áll az évente eladott példányok összesítésében). A lemez- és kazettakiadás azonban már jóval a Hungaroton privatizációja előtt gyökeres átalakuláson ment át. A szabadpiaci verseny nagyon hamar kialakult. A kiadási monopólium megszüntetését követően már az 1980-as évek végén elszaporodtak az alternatív magánkiadók. Természetesen a legnagyobb haszonnal kecsegtető popzenei kiadványok terén jelentkezett először a vállalkozói kedv. Az új vállalkozók többsége a teljes ellenőrizetlenség és az enyheségükben sem alkalmazott törvények és szankciók talaján elképesztő méretű kazettakalózkodásba kezdett. Mindent hamisítottak: a külföldiek és egymás kiadványait, sőt még a sajátjaikat is. Sokszorosító berendezéseikkel, kiépített terjesztőhálózatukkal már a '80-as évek végén évi egymilliárd forint körüli illegális nyereséget könyvelhettek el. Az összeg 1991-92-ben, a „prosperitás" csúcsán az évi kétmilliárdot is meghaladta. Viszonylagos rendet a világcégek megjelenése teremtett. Ők tőkeerejükkel lesöpörték a porondról a kis kiadókat. A jobbakat hamar felvásárolták és magukba olvasztották. A Magyar Hanglemezkiadók Szövetségébe (MAHASZ) szerveződve eredményesebben vették fel a harcot a feketekereskedelem ellen, mint a sokáig tehetetlenkedő, passzív