Muzsika, 1999 (42. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám - FODOR GÉZA: Hallgatjuk és csodálkozzuk
OPERA-CD-VIDEO a mű artisztikus világának szétrombolását jelenti, annak a magasságnak az elvétését, amelyből a mű visszatekint a valóságra, az életre. A játék realisztikus mozzanatai és stilizált elemei folytonosan összeütköznek és állandó esztétikai disszonanciát okoznak. A másik sík legalább ilyen problematikus. Az ajtók mögötti világ konkrét megjelenítése az olykor pazar kivitelezés ellenére is jelentéktelen a zene vizionárius megjelenítéseihez képest - ez a vérző falak, a földrajzi makett és a könnyciszterna esetében egészen kínos pillanatokat eredményez. Az angol tévéprodukció kikerülhetetlenül felveti a Kékszakállú vizualizálhatóságának (ezen belül teatralizálhatóságának) a problémáját. A mű annyira szimbolikus síkon van tartva, hogy minden konkretizálása formadisszonanciát eredményez, hasonlóképpen a mű (szöveg és zene) egyaránt olyan mértékben van a vizuális képzeletre alapozva és építve, hogy a lehetséges konkrét látványok okvetlenül komolyan vehetetlenek maradnak a szöveg és a zene által szuggerált víziókhoz képest. A Kékszakállú általam látott színpadi és filmi megvalósításai közül csak azok nem keltették a reménytelen inadekvátság benyomását, amelyek minden konkrét megjelenítéstől tartózkodtak, s kizárólag a nézőnek a szöveg és a zene által indukált képzeletére hagyatkoztak és építettek. Nádasdy Kálmán és Fülöp Zoltán 1959-es „új-bayreuthi" stílusú produkciója s Mikó András és Forray Gábor második, 1981-es, Gordon Craig szellemét idéző Kékszakállúja. De amilyen problematikus e videóváltozat vizuális koncepciója, annyira örvendetes zenei dimenziója. Fischer Ádám, kiváló zenekar élén, valamivel gyorsabban vezényli a művet, mint a korábbi lemezfelvételen, tempói elevenek, ki vannak töltve. A megformálás erőteljes, a mű titokzatos, lírai, drámai és vizionárius dimenzióit egyaránt hatásosan érvényesíti. Robert Lloyd nem éppen varázsos orgánumú, de intelligens énekes, aki tisztában van a szerep minden árnyalatával, s ezeket ki is tudja fejezni. Alakításában ő is erősen érvényesít egy egységes tartást, valamiféle zárt szoborszerűséget, de a figurának ez a hangsúlyozott egysége nem akadályozza meg abban, hogy kibontsa egyre gyorsabban változó lelkiállapotait, változatos színeit. Meglepően jó az általam sohasem hallott Elizabeth Laurence Juditja. Olyan könnyedén és természetesen énekli végig a szólamot, mintha az nem is tartalmazna a legnagyobb énekesnőket is képességeik határáig kényszerítő nehézségeket. Ámulata a mű elején, odaadása, gyöngédsége, majd mind elszántabbá váló követelése pontos fokozatokban van felépítve. A differenciált vokális megformálás mellett kiemelendő érzékeny arc- és szemjátéka. Méltányosságból nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a videó, a tévékészülék hangzáshűsége nem hasonlítható össze a CD-ével - a finomságokat legyalulva a sávhatárolt hangvisszaadás gyakran jobbnak mutatja a zenei minőséget a valóságosnál. Nem tudhatom, hogy e videó hanganyaga igényesebb jelhordozó közvetítésével milyen volna - jelen állapotában a zenei produkció lényegesen jobbnak hat, mint nem egy CD-kiadásé. ..Hallgatjuk és csodálkozzuk" - ezt a címet adtam a mű prológusa nyomán ennek a beszámolónak. Van okunk csodálkozni, hogy A kékszakállú herceg vára több mint négy évtizedet átfogó tizenhárom előadása között egyetlen egy sincsen, amely optimális előadás, minden tekintetben kifogástalanul megoldott interpretáció volna. Egyetlen egyszer fordult csak elő, hogy a műhöz és egymáshoz egyaránt méltó előadóművészek találkoztak össze - Kertész István, Walter Berry és Christa Ludwig személyében. De mindegyik előadásnak van gyenge, problematikus pontja, mindegyik esetében kompromisszumot kell kötnünk. A felvételek közül messze kimagaslik Kertész István 1966-os és Pierre Boulez 1976-os produkciója. Kertészé a legerősebb. Boulezé a legkomplexebb interpretáció. De az előbbi esetében a magyar hallgatót zavarhatja az imponáló magyar nyelvi teljesítmény mellett is érezhető akcentus, az utóbbi esetében pedig nélkülöznünk kell a Kékszakállú szerepének méltó megformálását. Megfigyelhető-e valamilyen tendencia a kronológiába rendezett előadások sorában? Úgy vélem, igen. Feltűnő, hogy a Kékszakállú szerepének felfogásában a boldogságáért még küzdő hős helyét a lezárt sorsát elszenvedő, szoborszerű figura foglalta el. Székely Mihály még nyitott drámát idéz fel számunkra, ezzel a paradigmával azonban csak Walter Berry és egy bizonyos fokig Robert Lloyd alakításában találkozunk. Ez a változás mindig hangsúlyeltolódást von maga után a dráma rovására és az elégikus líra vagy a distanciált oratóriumszerűség javára. Feltűnő továbbá - s talán ebben keresendő az említett változás oka -, hogy egyre inkább az énekesnők produkciói válnak érdekessé. Mintha a férfiakkal szemben mindinkább csak bennük volna meg az az emberi-művészi érzékenység, empátia és fantázia, amely Balázs és Bartók figuráinak igazi belső megértéséhez szükséges -sokkal gazdagabban reagálnak a műben rögzített tartalmakra, ábrázolási-kifejezési lehetőségekre, mint férfi kollégáik. Mindezek persze nem vaskövetkezetességgel érvényesülő törvények, de észlelhető tendenciák. Ha az eddigi végpontról visszatekintünk a Kékszakállú felvételen rögzített interpretáció történetére, meggyőződhetünk róla, hogy minden vokális problémája ellenére Székely Mihály Kékszakállúja igenis autentikusnak tekinthető, s a Walter Berryét kivéve minden későbbi interpretációnál gazdagabb, tartalmasabb. Kár, hogy romok közül kell előbányásznunk. De abba is bele kell nyugodnunk, hogy a hibátlan teljességet egyetlen felvételtől sem kapjuk meg - még kevésbé, mint más, ,normál" operák esetében. A felvételek sora arra vall, hogy optimális Kékszakállú-előadásra már hiába várunk.