Muzsika, 1999 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1999-05-01 / 5. szám - FODOR GÉZA: Hallgatjuk és csodálkozzuk

31 OPERA-CD-VIDEÓ Ebben a kongeniális interpretációban méltó társa a BBC szimfonikus zenekara és Tatiana Troyanos Juditja, mely a hang minősége, ki­egyenlítettsége. a figura pszichológiai fejlődésének árnyaltsága tekin­tetében méltó a Christa Ludwigéhoz. De még ennek a nagyszerű elő­adásnak is megvan a maga tehertétele: Siegmund Nimsgern monoton, kifejezéstelen, érdektelen Kékszakállúja. Az ő hangi produkciója ­mint később a Ramey-é - semmiről nem szól. Egy semmitmondó Kék­szakállú sajnos végzetes sebet üt az egyébként legnagyszerűbb in­terpretáción is. Mivel Boulez később még egyszer felvette a művet, az eddig kö­vetett kronológiát felborítva, logikus e helyütt kitérni az új produkció­ra. A felvétel 1993-ban készült a Deutsche Grammophonnál. de csak tavaly. 1998-ban került forgalomba, s megkapta a Grammy-díjat. Bou­lez a Chicago Symphony Orchestrát vezényli, az énekesek: Polgár László és Jessye Norman. Boulez felfogása természetesen őrzi a parti­túra tökéletes átvilágításának igényét, majd' két évtized alatt mégis változott valamicskét. A karmester muzsikálása oldottabbá, közvetle­nebbé vált. zenekari színei melegebbek, az egész előadás kapott va­lami ősziesen lírai tónust. A színezet kiemelése odáig megy, hogy ko­rábban exponált mozzanatok (például a „Szép vagy. szép vagy, száz­szor szép vagy" végszavára belépő két hárfa nagyszerű effektusa) el­sikkadnak. Ha a partitúra komplexitását vesszük figyelembe, ez az előadás kevésbé explicit, mint az 1976-os. inkább a lírai színezetet ér­vényesíti. De még ezen a koncepción belül is különös törés figyelhe­tő meg. Az ötödik ajtóval bezárólag az interpretáció intenzitásíve nagyvonalú és töretlen, a hatodik ajtótól azonban az előadás feszült­sége, intenzitása félreérthetetlenül esik. Megítélésem szerint Boulez Á'áta?M//í-interpretációja a mű dimenzióinak, komplexitásának né­mi beszűkülésével többet veszített, mint amennyit lírai szépségének kiemelésével nyert. Polgár László nem kísérti meg a még befejezetlen sorsú, boldogságáért küzdő hős bonyolult ábrázolását, hanem a befe­jezett végzetű. zárt. sorsát szoborszerű, sztoikus nyugalommal viselő vesztest jeleníti meg. Imponáló műgonddal koncentrál a zenei szaba­tosságra és a hibátlan hangadásra, de mintha az emberábrázolás né­mileg háttérbe szorulna a vokális perfekcionizmus igénye mögött. Jessye Norman a felvétel idején már nem volt abban a hangi állapot­ban, hogy fölényesen uralja vokalitását. A hang többnyire kontrollá­latlanul túlteng, s fölösleges agresszivitással ruházza fel a figurát, más­kor. ha erre a líraibb, visszafogottabb mozzanatok lehetőséget adnak, az énekesnő manierista finomkodással temperálja orgánumát. A sze­reposztás, a két énekes alkata és szerepfelfogása következtében fel­borul a mű viszonyrendszere, nem a Nőt megtörő Férfi, hanem a se­bezhető és sebzett férfit lehengerlő asszony lesz az előadás főszerep­lője - a darab vége így kissé motiválatlan marad. Grammy-díj ide vagy oda, Nimsgern Kékszakállújának érdektelensége ellenére Boulez 1976-os interpretációját lényegesen adekvátabbnak tartom, mint az aktuálisat. De vissza a kronológiához! A Deutsche Grammophon 1979-ben is megjelentetett egy Kékszakállú-íeWéle\l, Wolfgang Sawallisch ve­zényletével, a Bajor Állami Zenekar, Dietrich Fischer-Dieskau és Vá­rady Júlia közreműködésével. Ez az előadás a mű hangfelvételen rög­zített interpretációtörténetének egyik mélypontja. Sawallisch pedán­san. szárazon, fantáziátlanul vezényli a darabot, a zenekar tisztábban szól ugyan, mint a Áeta/faí/fó-felvételeken hallható magyar zeneka­rok, de inspiráció és minden kifejező karakterisztikum nélkül. Fi­scher-Dieskau, aki Fricsayval valaha németül énekelte lemezre a szó­lamot. most kísérletet tett a magyar nyelvű előadásra. Az eredmény a legnagyobb mértékben kínos, méltatlan e nagy művészhez. Több mint egy éviizeddel a Walter Berry által elért színvonal után ez a pa­ródiáig torz szövegkiejtés a már létező nyelvi norma figyelmen kívül hagyását jelenti, amit egy Fischer-Dieskau presztízsű művész nem en­gedhetett volna meg magának. Torz kiejtése azért is különösen zava­ró, mert olyan énekesről van szó, aki a szövegre nagy súlyt fektet és nagyon is élesen artikulálja. Az elfogadhatatlan szövegartikuláció annyira elidegenítő, hogy a mögötte rejlő művészi megformálás - leg­alábbis magyar hallgató számára - megközelíthetetlen és értékelhetet­len marad. A felvétel külön pikantériája, hogy a Juditot éneklő ma­gyar származású Várady Júlia a baritonista felesége. A magánkapcso­lat azonban nem tudott termékeny művészi kapcsolattá válni, sem a betanulás-felkészülés folyamatában, sem a lemezfelvétel alkalmával. Sőt mintha az énekesnő érezte volna is a partnerkapcsolat inadekvát voltát, s az inspiráltságot nélkülöző karmesteri teljesítmény mellett még ez is fékezte volna. Juditja merev, hideg és egysíkú. A mű általam ismert eddig legutóbbi felvételét az EMI készítette el 1996-ban. A Berlini Filharmonikusokat Bemard Haitink vezényli, John Tomlinson és Anne Sofie von Otter énekel. Haitink egy nem ná­lunk szokásos slampos, hanem egy nemzetközileg standardizált sima rutin szintjén dirigálja a művet, egzakt hibát nemigen lehet találni benne, de az egészből hiányzik az odaadás, az igazi belső megértés és a szuggesztivitás. A karmesteri teljesítményt az minősíti a legjob­ban. hogy a pazar Berlini Filharmonikusokat sikerül transzparenciát és intenzitást nélkülöző, tömött, „al fresco" játékig süllyesztenie. John Tomlisonnak magas a Kékszakállú szólama. Tragikus Wagner-hősö­kön edződött, komor egyéniséget felidéző orgánuma tónusát tekintve alkalmas volna a Bartók-hős megfelelő megformálására, de terjedelmi korlátozottsága miatt szinte mindvégig erőltetett hangképzést, a szó-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék