Muzsika, 2000 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám - STARKER JÁNOS - CSALOG GÁBOR: Búcsú Sebők Györgytől
BÚCSÚ SEBŐK GYÖRGYTŐL Búcsú SEBŐK GYÖRGYTŐL Sebők Györggyel hatvan évvel ezelőtt, egy hangverseny próbáján találkoztam először. Szűk helyiségben, kissé elhangolódott zongorával kellett dolgoznunk, de azért játszottunk. Máig tartó partneri kapcsolat jött létre közöttünk. Négy földrészen léptünk fel közösen, és öt kontinensen külön-külön. A hangversenytermek nagyobbak lettek, a zongorák egyre jobbak, a művészi teljesítmény elmélyült, a sikerek, elismerések, díjak szaporodtak, de két célunk nem változott: muzsikálni és tanítani, hogy továbbadhassuk az igazságot, úgy, ahogy megtanultuk. Sebők György a zene és a zongorázás óriása volt. Finom úr, aki ritkán emelte föl a hangját, ha megtette egyáltalán, de amikor szólt, nem lehetett tétlennek maradni. Meg volt győződve kvalitásairól, és tisztában volt a gyöngéivel. Egész életében a tudást szomjazta, és nagyobb tudásra tett szert, mint legtöbb embertársunk. Akárcsak mások, akik megjárták a poklot, Sebők is kerülte a Lényének rendkívülisége tanulóéveink első percétől kezdve nyilvánvaló volt valamennyiünk számára, akik hozzá járhattunk. Tudásának csak száraz alapját veszi tekintetbe, aki azt mondja: ismerte a zongorázó ember testi működéseinek legapróbb részleteit, legrejtettebb - számunkra meglepő -összefüggéseit. Mindannyiunkat lenyűgözött, ahogyan folyamatosan gondolkodott test és psziché, idegsejtek és lélek mechanizmusainak kölcsönhatásáról, s mindezt egy keleti bölcs módján tette. Babonás tiszteletet váltott ki a szem- és fültanúkból, ahogyan legendás mesterkurzusain belelátott a sok-sok frissen megismert zongoristába, rejtett pontokra és akadályokra tapintva - olykor hajlamosak voltunk varázslót látni benne. (Mintha róla magáról szólt volna az a történet is, amelyet zongoraórán mesélt a japán orvosról, aki a páciens fülcimpáját megvizsgálva évtizedes betegségekre derített fényt.) De a legfőbb jó, amit tőle kaptunk (a legkülönbözőbb alkatú és tudású zenészek), a hit abban, hogy lehet ráltozni. (Itthoni körülmények között tanult sok reflexünk, öröklött alkatunk nem mindig kedvező táptalaja ennek a hitnek.) „Lehet változni" - ez a két szó az ő szájából varázslatos értelmet nyert. Elhittük neki, mert ő is állandó keresésben, változásban élt. Ezen kívül is voltak persze visszatérő kulcsmondatai: .Zongorázni könnyű. Csak nehézzé tesszük." És az első mondat: .Nincs zongoratechnikád. Ezt fel kell építeni." Nem az egyetlen voltam, akinek így vagy ehhez hasonlóan szentimentalizmust. Akivel törődött, az tudta, hogy szereti, s hogy egy simogatás vagy kézfogás többet jelent, mint másnál a hosszú ömlengés. Gyermekeimnek és unokáimnak bátyja és pótpapája lett. Közösen éltünk át sok örömöt, bánatot, együtt ünnepeltünk és gyászoltunk. Most, hogy elment, fülsiketítő a csönd, a zene és az emlékek még nagyszerűbbnek tűnnek. A sok ezer ember, akit szolgált, továbbviszi Sebők György örökségét. .Milyen kár, hogy éppen most, amikor végre úgy játszom, ahogy mindig is szerettem volna... szegény Vica..." (imádott felesége) - ezek voltak utolsó szavai, és a hangja elenyészett. Mozart. Liszt. Bartók és a többiek bizonyára nagy ünnepséggel várják az elíziumi mezőkön. Drága, öreg partnerem. Isten veled! Bloomington, 1999. november 16. STARKER JÁNOS kezdődtek a bloomingtoni órái. Általában valamilyen főiskola elvégzése után kerültünk hozzá, sokféle országból. Bloomington zenei paradicsom volt, de azok, akik a svájci Ernenben jártak Sebőknél, állítják, hogy az ottani Zenefalu létrehozása volt élete egyik főműve, ott lehetett legteljesebben önmaga. Hatására megváltozott az életünk, és néha a zongorázásunk is. Az anatómialeckékkel, a meditáció sajátos módjával, filozófiával, pszichoanalízissel, néha talán még hipnózissal is teljes órákon a végső cél az eszközök megtalálása és legkivált az akadályok elhárítása volt - hogy önmagunk módján zenélhessünk. Sebők György közelében a szelíd figyelem és a szabadság levegője vett körül bennünket. Életünk szép évei voltak. CSALOG GÁBOR