Muzsika, 2000 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2000-10-01 / 10. szám - FODOR GÉZA: Hét Fidelio: 1989-1999

503 OPERA - CD FODOR GÉZA HÉT FIDELIO 1989-1999 A címben jelzett időszakban hat felvétel ké­szült a Fidelióból s egy a mű első v áltozatá­ból. a Leonorából. Ez meglepően magas szám. különösen ha arra gondolunk, hogy a meg­előző évtizedben. 1979 és 1988 között mind­össze két F/ífe/io-felvétel készült (Decca-Sol­ti. ETERNA-ARIOLA-Masur). Mi lehet az oka a megnövekedett érdeklődésnek? Csábító volna mély tartalmi aktualizálódásra gyanakodni és szellemtörténeti fejtegetésekbe bonyolódni, de attól tartok, a valódi ok sokkal prózaibb. Úgy vélem, a digitális technika, a CD győzel­me után a nagy lemezkiadók nem érték be az­zal. hogy csak a korábbi felvételeket adják ki kompaktlemezen, hanem az új technikával új­ra meg akarták hódítani az egész alapreperto­árt. s ezért majdnem mind előálltak a maguk új Fí'ífe//o-felvételével is. A sort a Philips nyitotta meg 1989 novem­berében felvett Fidelió jávai. A Drezdai Állami Zenekart, a drezdai opera kórusát és a szólis­tákat Bemard Haitink vezényli. Az előadás legjobb közreműködője a zenekar. Nemes, ár­nyalt. színes és érzéki hangzása felhőtlen örö­met szerezne, ha a Fidelio interpretációja ki­merülne ezekben a minőségekben, csakhogy Haitink vezénylése lagymatag, feszültség nél­küli. A zenekar mindig szépen szól. de a da­rab hatalmas drámáját és eszmeileg elkötele­zett éthoszát egyetlen pillanatra sem jeleníti meg. A puszta eufóniában kimerülő zenekari interpretáció keltette hiányérzetet azután ha­tározott ellenérzésbe fordítja az énekesek többségének nem kielégítő teljesítménye. A címszerepet Jessye Norman énekli, de a nagy név problematikus vokális megformálást ta­kar. A hang túl nagy, egyszersmind kontrollá­latlan, valósággal szétrobbantja az énekszóla­mot. Az előadásmód hamisan patetikus, a prózai részekben már-már az operaénekes szövegmondás paródiájáig groteszk. De ez legalább egy szereposztási tévedés áldozatául esett profi énekes, sőt jelentős művész kudar­ca. Reiner Goldberg Florestanja azonban megmagyarázhatatlan abszurdum - mintha 1 egy dilettáns szabadult volna be a produkció­ba. Az orgánum a teljes kiképzetlenség be­nyomását kelti, úgyszólván minden hangot más színnel szólaltat meg. nyersen, mindig a gikszer határán járva. Éneklését mindvégig kí­nos hallgatni, érthetetlen, hogy egy Philips presztízsű lemezkiadó hogyan vállalhatott ilyen kritikán aluli teljesítményt. Ekkehard Wlaschiha Don Pizarro szerepében jó. tömör hanganyag birtokosa, de kulturálatlan éne­kesnek mutatkozik, s muzikálisnak sem tűnik. Éneklése közönséges, s valami belső lassúság benyomását kelti, még amikor összhangban van a zenekarral, akkor is olyan, mintha le­maradt volna, egész előadását szellemi pon­tatlanság jellemzi, s ezért teljesítménye a je­lentős hangvolumen ellenére sem igazán át­ütő erejű - a hangi alakítás nem egy sötét, de rangos figurát idéz fel számunkra, hanem egy durva őrmestert. Don Fernando, a miniszter fontos szólamában Andreas Schmidt tökélete­sen jelentéktelen. Marcellinaként Pamela Co­burn és Jaquinóként Hans-Peter Blochwitz legalább a helyén van. de az egyetlen énekes­alakítás. amely méltó a műhöz, amely való­ban plasztikus, körüljárható, eleven karaktert teremt. Kürt Mollé Rocco szerepében. Moll ábrázolása mind az apa-hang, mind árnyalt­ság tekintetében megfelelő örököse Gottlob Frick oly sok felvételen hallható, klasszikus­nak tekinthető Roccójának. Ez az egy élmény­szerűen adekvát figura azonban nem menti meg az előadást, amely reménytelenül elma­rad a mű követelményeitől. A következő Fidelio-kWéieh a Decca ké­szítette 1991 áprilisától novemberéig. A kar­mesteri és a zenekari teljesítmény itt Chris­toph von Dohnányi és a Bécsi Filharmoniku­sok jóvoltából bizonyos tekintetben tökéle­tes. A partitúra átvilágítása, a hangzás artiszti­kuma. meglehet, felülmúlhatatlan, s noha a zenekar már alighanem magában is anya­nyelvi szinten tolmácsolja a művet, Dohnányi minden számot mesterien intonál, különösen emlékezetesek a hármas (no. 5.) indításának markáns hegedűstaccatói - talán egyetlen fel­vételen sem ennyire szuggesztív Leonóra bá­torságának és elszántságának az érzékelteté­se. A karmesternek az egész ze­nei anyagról, a legkisebb részle­tig határozott felfogása van. s ezt félreérthetetlenül és téved­hetetlen arányérzékkel közli. S mégis, a tökéletességnek ez az áradása, miközben lenyűgöz, lassan hiányérzetet is kelt. A ze­nei karakterek változatossága ellenére a szépség valahogy túl folyamatos, a folyamat túl sima. Az előadásban minden pontos, s természetesen nemcsak a kot­tahűség, hanem az interpretáció értelmében is. de ez a pontos­ság olyan elegáns, a megoldás annyira mutatós és tetszetős, hogy nem tűnik fel a mű drabá-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék