Muzsika, 2000 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám - FODOR GÉZA: Hét Fidelio: 1989-1999
503 OPERA - CD A címben jelzett időszakban hat felvétel készült a Fidelióból s egy a mű első változatából, a Leonorából. Ez meglepően magas szám, különösen ha arra gondolunk, hogy a megelőző évtizedben, 1979 és 1988 között mindössze két F Ifelio-felvétel készült (Decca-Solti, ETERNA-ARIOLA-Masur). Mi lehet az oka a megnövekedett érdeklődésnek? Csábító volna mély tartalmi aktualizálódásra gyanakodni és szellemtörténeti fejtegetésekbe bonyolódni, de attól tartok, a valódi ok sokkal prózaibb. Úgy vélem, a digitális technika, a CD győzelme után a nagy lemezkiadók nem érték be azzal, hogy csak a korábbi felvételeket adják ki kompaktlemezen, hanem az új technikával újra meg akarták hódítani az egész alaprepertoárt, s ezért majdnem mind előálltak a maguk új Fr ífe//o-felvételével is. A sort a Philips nyitotta meg 1989 novemberében felvett Fideliójával. A Drezdai Állami Zenekart, a drezdai opera kórusát és a szólistákat Bernard Haitink vezényli. Az előadás legjobb közreműködője a zenekar. Nemes, árnyalt, színes és érzéki hangzása felhőtlen örömet szerezne, ha a Fidelio interpretációja kimerülne ezekben a minőségekben, csakhogy Haitink vezénylése lagymatag, feszültség nélküli. A zenekar mindig szépen szól, de a darab hatalmas drámáját és eszmeileg elkötelezett éthoszát egyetlen pillanatra sem jeleníti meg. A puszta eufóriában kimerülő zenekari interpretáció keltette hiányérzetet azután határozott ellenérzésbe fordítja az énekesek többségének nem kielégítő teljesítménye. A címszerepet Jessye Norman énekli, de a nagy név problematikus vokális megformálást takar. A hang túl nagy, egyszersmind kontrollálatlan, valósággal szétrobbantja az énekszólamot. Az előadásmód hamisan patetikus, a prózai részekben már-már az operaénekes szövegmondás paródiájáig groteszk. De ez legalább egy szereposztási tévedés áldozatául esett profi énekes, sőt jelentős művész kudar FODOR GÉZA HÉT FIDELIO 1989-1999 ca. Reiner Goldberg Florestanja azonban megmagyarázhatatlan abszurdum - mintha egy dilettáns szabadult volna be a produkcióba. Az orgánum a teljes kiképzetlenség benyomását kelti, úgyszólván minden hangot más színnel szólaltat meg, nyersen, mindig a gikszer határán járva. Éneklését mindvégig kínos hallgatni, érthetetlen, hogy egy Philips presztízsű lemezkiadó hogyan vállalhatott ilyen kritikán aluli teljesítményt. Ekkehard Wlaschika Don Pizarro szerepében jó, tömör hanganyag birtokosa, de kulturálatlan énekesnek mutatkozik, s muzikálisnak sem tűnik. Éneklése közönséges, s valami belső lassúság benyomását kelti, még amikor összhangban van a zenekarral, akkor is olyan, mintha lemaradt volna, egész előadását szellemi pontatlanság jellemzi, s ezért teljesítménye a jelentős hangvolumen ellenére sem igazán átütő erejű - a hangi alakítás nem egy sötét, de rangos figurát idéz fel számunkra, hanem egy durva őrmestert. Don Fernando, a miniszter fontos szólamában Andreas Schmidt tökéletesen jelentéktelen. Marcellinaként Pamela Coburn és Jaquinóként Hans-Peter Blochwitz legalább a helyén van, de az egyetlen énekesalakítás, amely méltó a műhöz, amely valóban plasztikus, körüljárható, eleven karaktert teremt. Kurt Mollé Rocco szerepében. Moll ábrázolása mind az apa-hang, mind árnyaltság tekintetében megfelelő örököse Gottlob Frick oly sok felvételen hallható, klasszikusnak tekinthető Roccójának. Ez az egy élményszerűen adekvát figura azonban nem menti meg az előadást, amely reménytelenül elmarad a mű követelményeitől. A következő Fidelio-kvételt a Decca készítette 1991 áprilisától novemberéig. A karmesteri és a zenekari teljesítmény itt Christoph von Dohnányi és a Bécsi Filharmonikusok jóvoltából bizonyos tekintetben tökéletes. A partitúra átvilágítása, a hangzás artisztikuma meglehet, felülmúlhatatlan, s noha a zenekar már alighanem magában is anyanyelvi szinten tolmácsolja a művet, Dohnányi minden számot mesterien intonál, különösen emlékezetesek a hármas (no. 5.) indításának markáns hegedűstaccatói - talán egyetlen felvételen sem ennyire szuggesztív Leonóra bátorságának és elszántságának az érzékeltetése. A karmesternek az egész zenei anyagról, a legkisebb részletig határozott felfogása van, s ezt félreérthetetlenül és tévedhetetlen arányérzékkel közli. S mégis, a tökéletességnek ez az áradása, miközben lenyűgöz, lassan hiányérzetet is kelt. A zenei karakterek változatossága ellenére a szépség valahogy túl folyamatos, a folyamat túl sima. Az előadásban minden pontos, s természetesen nemcsak a kottahűség, hanem az interpretáció értelmében is, de ez a pontosság olyan elegáns, a megoldás annyira mutatós és tetszetős, hogy nem tűnik fel a mű draba-