Muzsika, 2001 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2001-01-01 / 1. szám - FARKAS ZOLTÁN: Zeneszerzők bevándorlása a 18-19. századi Magyarországra

A MAGYAR MILLENNIUM nemzetiségi csoportokat a románok, szlovákok, horvátok, szerbek, zsidók, görögök stb. alkották. Ezeknek a népcsoportoknak a társadal­mi státusa nagy mértékben különbözött. Nyilvánvaló, hogy egy ennyi­re heterogén társadalom szükségképpen különböző kulturális centru­mok felé orientálódott, már csak ezért sem számolhatunk egyetlen központ kizárólagos hatásával. A városi polgárság nemzetiségi össze­tétele vidékenként változott, de a német lakosság aránya általában itt emelkedett a legmagasabbra. Pozsonyban német, magyar, szlovák, Pest-Budán német, magyar szerb, görög, Brassóban német, magyar és román polgárok laktak a felsorolás sorrendjének megfelelő létszám­ban. A városi kultúra tehát - az ország középső részének kálvinista és tisztán magyar mezővárosaitól eltekintve - lényegében német jellegű volt, amely elősegítette Bécs központosító törekvéseit. Ugyanakkor a vallási különbségek természetesen a kulturális orientáció irányát is meghatározták. A felvidéki valamint az erdélyi szászok evangélikus városai, vagy Sopron megkísérelték megtartani nyugatabbra élő hit­testvéreikkel való kulturális kapcsolataikat. A Bécs közvetlen közelé­ben fekvő Sopron evangélikus gyülekezete például Regensburgból szerezte be istentiszteleti zenéjének repertoárját, és részben innen to­borozta vezető zenészeit is, ugyanakkor Erdély szász városainak (köz­tük Nagyszebennek) több muzsikusa tanult Szászföldön, akár magánál Johann Sebastian Bachnál is.­ A Habsburg uralkodóház katolizációs törekvéseinek következtében azonban az evangélikus egyházzene csekély hozama és alacsony színvonala nem mérhető a 17. századi vi­rágkorához. Az alábbiakban három különböző szempontból adunk áttekintést a zeneszerzők vándorlásáról. Először is megvizsgáljuk, hogy a Ma­gyarországra érkező muzsikusok nemzetiségi összetétele mennyiben tükrözi az általános európai tendenciákat. Rákérdezünk, kik, honnan, miért jöttek, és milyenfajta állást kaptak. Másodszor megkíséreljük az ország zenei életében játszott szerepük szerint osztályozni a magyar­országi komponistákat, mennyi időt töltöttek választott hazájukban, s működésük mennyiben maradt elszigetelt vagy mennyiben válhatott egy szerves hagyomány kiindulópontjává - egyszóval: milyen mélyen hatottak a magyar zene történetére. Végül feltárjuk azokat az utakat, csatornákat, amelyeken keresztül a magyar periférián működött zené­szek - személyesen vagy műveiken keresztül - visszakerülhettek a központok zenei életének vérkeringésébe. Olaszok és csehek A 18. századi Európa zenei térképére az olasz és cseh muzsikusok vándorlása rajzolta a legjellemzőbb vonásokat. Az olasz zenészek 17. században megindult áramlása a 18. században megerősödött, s en­nek következményeképp valamennyi európai centrumban nagy befo­lyásra tettek szert. Az olasz operakomponisták meghódították az egész kontinens zenés színpadait, de az itáliai egyeduralom koránt­sem szorítkozott a vokális zene területére, hiszen a szonátakomponis­ták is divatba jöttek a rezidenciákon és a nagyvárosok kialakulóban lévő hangversenyéletében. Nagy olasz kolóniák virultak Párizsban és Londonban egyaránt. Az olasz énekesek iránti kereslet az egész kor­szakban változatlanul fennállt, a hangszeres muzsikusok iránti érdek­lődés viszont 1740 táján érezhetően megcsappant­­ részben az ízlés­váltás, főként azonban épp a cseh zenészek előretörése miatt. A cse­hek migrációja két hullámban ment végbe: először 1740 után, majd az egyházi és főúri zenekarok föloszlatását követően az 1780-as évek­ben. Akárcsak az olaszok, ők is a szűkös hazai feltételek miatt kény­szerültek arra, hogy a kulturális centrumokba költözzenek. Az olaszok és a csehek vándorlása természetesen Magyarországot is megcélozta, de nagyon különböző mértékben. Az olasz betelepü­lők sokkal kevesebben voltak, operatársulat alkalmazását ugyanis csak a legtehetősebb mecénások engedhették meg maguknak,­ mint például Esterházy Miklós herceg. (Az Esterházy-udvarban az olasz énekesek nagyobb presztízsét mutatja a hangszeresekéhez képest a fizetések különbsége. Az 1789-es Conventionale adatai szerint a ki­lenc olasz énekes 450-1000 guldent kapott, az olasz és német vonósok 150-400, a cseh és német fúvósok 300-500 gulden évi java­dalmazásban részesültek.). Mivel az olasz virtuózok működéséhez igazán méltó felté­teleket csak néhány főúri rezidencia tudott biztosítani, ezért inkább átmenetileg tartóz­kodtak Magyarországon, végleg letelepülők nincsenek közöttük. Az egyetlen említésre méltó kivétel Luigi Tomasini, az Esterházy­zenekar első hegedűse, Haydn barátja, aki csaknem 50 éven keresztül megtartotta hiva­talát. De még ezt a kivételes, igazán elitnek nevezhető Esterházy-zenekart is a csehek dominanciája jellemezte, amint azt Joseph Martin Kraus tanúsítja 1783 október 13-án kelt levelében: „...a zenekar olyan, amilyet Joseph Haydn vezetésétől várhat az ember, azaz egyike a legjobbaknak. [...] a két első hegedűs és a csellista olasz, a többiek majd­nem mind csehek. "­ Az olasz zenészek csekély száma Magyar­országon az ország zenei életének perifériá­ A POZSONYI SZENT MÁRTON-DÓM (KORONÁZÁSI MENET, 18. SZÁZAD)

Next