Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny

folyásoló ellenpontos szerkesztés a maga já­tékos-okos arcát mutatta meg. Ugyanez az ellenpont a műsort záró Hammerklavier­szonátában Schiff értelmezése szerint is az anyaggal vívott kemény küzdelem eszköze. Schiff András előadásában a B-dúr szonáta felmutatta rendkívüli arányait, de a zongo­raművész játéka nem simította el mestersé­gesen azt a darabosságot és töredezettséget sem, amely a műre jellemző, s amely a B-dúr szonátát szervesen kapcsolja részben a többi kései zongoraszonátához, részben az utolsó vonósnégyesekhez és a 9. szimfóniához, ame­lyekben szintén tetten érhető az anyag és a hangszeres közvetítőközeg ellenében, mint­egy azzal szembefordulva folytatott kompo­nálás gesztusa. Ez a küzdelmes karakter mindvégig meghatározta Schiff játékát: a nyitótételben a szenvedély, a scherzóban a monumentális játékosság, a fájdalmas fisz-moll Adagióban az emelkedő tónusú panaszos vallomás szellemében. Egyébként ihletettség, szuggesztivitás szempontjából ezt az utóbbi tételt, az Adagiót éreztem a hangverseny csúcspontjának. Ami pedig a záró fúgát illeti, Schiff András zongorázá­sa tökéletesen érzékeltette a kompozíciós teljesítmény és a hangszeres feladat már­már emberfeletti dimenzióit, a Hammer­klavier-szonátával kapcsolatban eddig is többször említett küzdelem mozzanatának végső, mindent eldöntő jellegét. A Bach-rá­adás, a Wohltemperiertes Klavier I. köteté­ből a komoly, elmélyült és szigorú b-moll prelúdium és fúga egyszerre volt elegáns hangnemi rím és a Beethoven-mű szellemi gyökereire tapintó választás. (Május 15. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező­: Strém Koncert Kft.) J­obb-e a későn, mint a soha? Szép szám­mal akadnak világsztárok, akik fényko­rukban lábukat sem tették magyar pódium­ra, s mikor pályájuk alkonyán mégis elláto­gattak a kelet-európai végekre, talán jobb lett volna nem hallani őket. Tudomásom szerint JESSYE NORMAN mindeddig elke­rülte Budapestet - most azonban dalestet adott az új koncertteremben, s ennek kap­csán eltöprenghettünk a fentieken. Az ün­nepelt amerikai szoprán hatvanegy éves — ez nem feltétlenül minősül soknak a vécék világában: tavaly ősszel Peter Schreier het­venévesen énekelt tökéletesen illúziókeltő Schöne Müllerint a Zeneakadémián, és szin­tén ősszel hallottuk még mindig teljes voká­lis fegyverzetében a Normannál csupán egy évvel fiatalabb Edita Gruberovát Donizetti Roberto Devereux című operájának koncert­előadásán. Jessye Norman budapesti dalest­je azonban azt sugallta, a fekete csoda pályá­ja lassan lezárul. Sietek jelezni: a hang állapota most is im­ponáló. Súlyos és erős, gazdag és telt, a mélyben ma is érzéki, bársonyos és zengő, a magasban még mindig van fénye és vivő­ereje. Mindez azonban csak nyersanyag - a döntő, hogyan munkálják meg. A technika Jessye Norman esetében több szempontból változatlan tökéllyel uralja a szólamot (e szempontokról később), egy területen azonban jelentős sé­rülést szenvedett, s ez az intonáció tisz­tasága. Utóbbi az énekesnő műsorá­nak nagy részében (Wolf: hét dal az Olasz daloskönyv­ből; Richard Strauss: öt dal; Schoenberg: Kabarédalok) kíván­nivalót hagyott ma­ga után, a műsort záró francia fejezet­ben (Berlioz és Ravel két-két dala) pedig a kontroll fáradása kö­vetkeztében jószeré­vel vázlatossá vált. Noha az intonáció rovatában tagadha­tatlan a deficit, két­ségtelen, hogy Jessye Norman 2006 tava­szán is varázsosan árnyalt dinamikával énekel, bravúrosan váltogatja a színeket, s mindezen eszkö­zök birtokában a ka­rakterek ámulatba ejtő sokaságán kalauzol végig. Akadt azon­ban ezen az estén dal-interpretációjának egy következetesen érvényesülő tulajdonsága, mely megnehezítette - sőt számomra idővel megakadályozta - a produkciók élvezetét. A túlrészletezésre gondolok: a szemléletre, mely nem ismeri el a művészi kifejezésben a neutrális alapközeg fontosságát, nem látja be, hogy csak abból emelkedhetnek ki a hangsúlyos mozzanatok. Jessye Normannál valamennyi hang fontos és különleges, mindnek önálló egyénisége van - ezt egy idő után nehéz elviselni. Olyan az összhatás, mintha valaki egy szövegben minden egyes szót külön-külön aláhúzna: pirossal, kék­kel, zölddel, sárgával. Ez súlyos teher, maní­rossá lesz tőle a teljesítmény, és idézőjelbe kerülnek a tartalmak. Aligha véletlen, hogy ezt az előadói alapállást csak az ironikus­ Jessye Norman és Mark Markham FOTÓ MÜPA - CsiB! SZILVIA FELVÉTELE

Next