Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny
folyásoló ellenpontos szerkesztés a maga játékos-okos arcát mutatta meg. Ugyanez az ellenpont a műsort záró Hammerklavierszonátában Schiff értelmezése szerint is az anyaggal vívott kemény küzdelem eszköze. Schiff András előadásában a B-dúr szonáta felmutatta rendkívüli arányait, de a zongoraművész játéka nem simította el mesterségesen azt a darabosságot és töredezettséget sem, amely a műre jellemző, s amely a B-dúr szonátát szervesen kapcsolja részben a többi kései zongoraszonátához, részben az utolsó vonósnégyesekhez és a 9. szimfóniához, amelyekben szintén tetten érhető az anyag és a hangszeres közvetítőközeg ellenében, mintegy azzal szembefordulva folytatott komponálás gesztusa. Ez a küzdelmes karakter mindvégig meghatározta Schiff játékát: a nyitótételben a szenvedély, a scherzóban a monumentális játékosság, a fájdalmas fisz-moll Adagióban az emelkedő tónusú panaszos vallomás szellemében. Egyébként ihletettség, szuggesztivitás szempontjából ezt az utóbbi tételt, az Adagiót éreztem a hangverseny csúcspontjának. Ami pedig a záró fúgát illeti, Schiff András zongorázása tökéletesen érzékeltette a kompozíciós teljesítmény és a hangszeres feladat mármár emberfeletti dimenzióit, a Hammerklavier-szonátával kapcsolatban eddig is többször említett küzdelem mozzanatának végső, mindent eldöntő jellegét. A Bach-ráadás, a Wohltemperiertes Klavier I. kötetéből a komoly, elmélyült és szigorú b-moll prelúdium és fúga egyszerre volt elegáns hangnemi rím és a Beethoven-mű szellemi gyökereire tapintó választás. (Május 15. -Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Strém Koncert Kft.) Jobb-e a későn, mint a soha? Szép számmal akadnak világsztárok, akik fénykorukban lábukat sem tették magyar pódiumra, s mikor pályájuk alkonyán mégis ellátogattak a kelet-európai végekre, talán jobb lett volna nem hallani őket. Tudomásom szerint JESSYE NORMAN mindeddig elkerülte Budapestet - most azonban dalestet adott az új koncertteremben, s ennek kapcsán eltöprenghettünk a fentieken. Az ünnepelt amerikai szoprán hatvanegy éves — ez nem feltétlenül minősül soknak a vécék világában: tavaly ősszel Peter Schreier hetvenévesen énekelt tökéletesen illúziókeltő Schöne Müllerint a Zeneakadémián, és szintén ősszel hallottuk még mindig teljes vokális fegyverzetében a Normannál csupán egy évvel fiatalabb Edita Gruberovát Donizetti Roberto Devereux című operájának koncertelőadásán. Jessye Norman budapesti dalestje azonban azt sugallta, a fekete csoda pályája lassan lezárul. Sietek jelezni: a hang állapota most is imponáló. Súlyos és erős, gazdag és telt, a mélyben ma is érzéki, bársonyos és zengő, a magasban még mindig van fénye és vivőereje. Mindez azonban csak nyersanyag - a döntő, hogyan munkálják meg. A technika Jessye Norman esetében több szempontból változatlan tökéllyel uralja a szólamot (e szempontokról később), egy területen azonban jelentős sérülést szenvedett, s ez az intonáció tisztasága. Utóbbi az énekesnő műsorának nagy részében (Wolf: hét dal az Olasz daloskönyvből; Richard Strauss: öt dal; Schoenberg: Kabarédalok) kívánnivalót hagyott maga után, a műsort záró francia fejezetben (Berlioz és Ravel két-két dala) pedig a kontroll fáradása következtében jószerével vázlatossá vált. Noha az intonáció rovatában tagadhatatlan a deficit, kétségtelen, hogy Jessye Norman 2006 tavaszán is varázsosan árnyalt dinamikával énekel, bravúrosan váltogatja a színeket, s mindezen eszközök birtokában a karakterek ámulatba ejtő sokaságán kalauzol végig. Akadt azonban ezen az estén dal-interpretációjának egy következetesen érvényesülő tulajdonsága, mely megnehezítette - sőt számomra idővel megakadályozta - a produkciók élvezetét. A túlrészletezésre gondolok: a szemléletre, mely nem ismeri el a művészi kifejezésben a neutrális alapközeg fontosságát, nem látja be, hogy csak abból emelkedhetnek ki a hangsúlyos mozzanatok. Jessye Normannál valamennyi hang fontos és különleges, mindnek önálló egyénisége van - ezt egy idő után nehéz elviselni. Olyan az összhatás, mintha valaki egy szövegben minden egyes szót külön-külön aláhúzna: pirossal, kékkel, zölddel, sárgával. Ez súlyos teher, manírossá lesz tőle a teljesítmény, és idézőjelbe kerülnek a tartalmak. Aligha véletlen, hogy ezt az előadói alapállást csak az ironikus Jessye Norman és Mark Markham FOTÓ MÜPA - CsiB! SZILVIA FELVÉTELE