Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny

újat, a nagy író és huma­nista szövege pedig, bármilyen megbecsülés jegyében fogalmazódott is, több ponton a tárgy­ismeret hiányát árulta el, s így éppen azzá vált, amivé nem lett volna szabad válnia: formális laudációvá. Ismét igazo­lódott tehát az alapsza­bály: koncerten beszéd­nek nincs helye. A szavak felesleges voltát ezúttal az is jelez­te, hogy a műsor négy száma ohne Worte is hal­latlanul sokat mondott el zeneszerzőről és előadókról. Az első rész teljes egészében az UMZE Kamaraegyüttes produkcióit tárta elénk - fölényesen igazol­va Rácz Zoltán és muzsikustársai célkitű­zését. Ha az együttes alapítói számára kilenc esztendeje az Ensemble InterContemporain és a hozzá hasonló csoportok munkássága szolgáltatta a mércét, akkor elmondható, hogy amit most hallottunk, maga volt a vi­lágszínvonal - és azon belül sem a szolid át­lag, hanem a szikrázó, fényben fürdő csúcs. Az 1969/70-es Kamarakoncertben az elő­adók plasztikusan jelenítették meg Ligeti akkori komponálás- és gondolkodásmód­ját. A 13 hangszerest foglalkoztató négy té­telben újra és újra találkoztunk az apró, sű­rű, ismétlődésre és variációra épülő mozdu­latokból szőtt, álló hatású nagy felületekkel, s az azokat váratlanul tagoló, drámai gesztu­sokkal - vagyis mozgás és mozdulatlanság dialektikájával, egymásra hatásával és egy­másban feloldódásával, zenében elbeszélve. Mindezt magától értetlőn természetes já­tékmód szolgálta, színekben gazdagon, a formarészek gördülékeny kapcsolódásával. A műsor további része nyomatékosan a posztmodern Ligetit állította középpontba. A Hegedűversenyt (1989/93), akárcsak a Kamarakoncertet, Rácz Zoltán vezényelte, KELLER ANDRÁS pedig protagonistaként legsajátabb területén - mint minden impul­zusra nyitott s mindent áldozatkészen köz­vetítő kortárs zenei médium - nyújtott bra­vúros teljesítményt. Zenekar és szólista pár­beszédéből egy, a háttérben zajló, másik párbeszéd hallatszott ki: az útkereső hajla­máról ismert alkotó hol viaskodó, hol nosz­talgikus dialógusa a hagyománnyal, s az a feldolgozó munka, amelynek során Ligeti be- és visszafogadja a történeti örökség szá­mos elemét, a koráltól az ellenponton át a népdalig, Bachtól Bartókig. Ha a Hegedű­verseny posztmodern tekintete hol érzelme­sen lágy, hol ironikusan hunyorít, úgy a má­­­sodik rész élén CSALOG GÁBOR zongorá­ján felhangzott hat etűd az érzékiség terüle­tén közelít a múlthoz. Csalog, aki az utóbbi esztendőkben szinte összenőtt e művekkel, s alighanem leghitelesebb előadójukká vált, a maga produkcióiban világossá tette, hogy Liszt virtuozitásának és Debussy színkölté­szetének igézetében Ligeti a romantika és impresszionizmus kortárs zenei szintézisét hozza létre - alapvetően nem tematikus, in­kább par excellence hangszeres fogantatású mozgástípusokban gondolkodó, s azok variatív ismétléséből nagyobb felületeket te­remtő tételeket alkotva. Végül a záró szám, a Weöres Sándor verseire komponált Síppal, dobbal, nádi hegedűvel ciklus (2000) hét dalának fölényesen karaktergazdag, játéko­san rácsodálkozó megszólaltatásakor KÁ­ROLYI KATALIN és az AMADINDA ÜTŐ­EGYÜTTES (­Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán) Ligeti humorát és gro­teszk iránti vonzódását felvillantva tette tel­jessé a tömörségében is informatív, műfajai­ban változatos életmű-keresztmetszetet. (Május 27. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művésze­tek Palotája) CSENGERY KRISTÓF Károlyi Katalin és az Amadinda Ütőegyüttes Csalog Gábor FELVEGI ANDREA FELVÉTELEI 148 muzsika • 2006 JÚLIUS

Next