Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny
újat, a nagy író és humanista szövege pedig, bármilyen megbecsülés jegyében fogalmazódott is, több ponton a tárgyismeret hiányát árulta el, s így éppen azzá vált, amivé nem lett volna szabad válnia: formális laudációvá. Ismét igazolódott tehát az alapszabály: koncerten beszédnek nincs helye. A szavak felesleges voltát ezúttal az is jelezte, hogy a műsor négy száma ohne Worte is hallatlanul sokat mondott el zeneszerzőről és előadókról. Az első rész teljes egészében az UMZE Kamaraegyüttes produkcióit tárta elénk - fölényesen igazolva Rácz Zoltán és muzsikustársai célkitűzését. Ha az együttes alapítói számára kilenc esztendeje az Ensemble InterContemporain és a hozzá hasonló csoportok munkássága szolgáltatta a mércét, akkor elmondható, hogy amit most hallottunk, maga volt a világszínvonal - és azon belül sem a szolid átlag, hanem a szikrázó, fényben fürdő csúcs. Az 1969/70-es Kamarakoncertben az előadók plasztikusan jelenítették meg Ligeti akkori komponálás- és gondolkodásmódját. A 13 hangszerest foglalkoztató négy tételben újra és újra találkoztunk az apró, sűrű, ismétlődésre és variációra épülő mozdulatokból szőtt, álló hatású nagy felületekkel, s az azokat váratlanul tagoló, drámai gesztusokkal - vagyis mozgás és mozdulatlanság dialektikájával, egymásra hatásával és egymásban feloldódásával, zenében elbeszélve. Mindezt magától értetlőn természetes játékmód szolgálta, színekben gazdagon, a formarészek gördülékeny kapcsolódásával. A műsor további része nyomatékosan a posztmodern Ligetit állította középpontba. A Hegedűversenyt (1989/93), akárcsak a Kamarakoncertet, Rácz Zoltán vezényelte, KELLER ANDRÁS pedig protagonistaként legsajátabb területén - mint minden impulzusra nyitott s mindent áldozatkészen közvetítő kortárs zenei médium - nyújtott bravúros teljesítményt. Zenekar és szólista párbeszédéből egy, a háttérben zajló, másik párbeszéd hallatszott ki: az útkereső hajlamáról ismert alkotó hol viaskodó, hol nosztalgikus dialógusa a hagyománnyal, s az a feldolgozó munka, amelynek során Ligeti be- és visszafogadja a történeti örökség számos elemét, a koráltól az ellenponton át a népdalig, Bachtól Bartókig. Ha a Hegedűverseny posztmodern tekintete hol érzelmesen lágy, hol ironikusan hunyorít, úgy a második rész élén CSALOG GÁBOR zongoráján felhangzott hat etűd az érzékiség területén közelít a múlthoz. Csalog, aki az utóbbi esztendőkben szinte összenőtt e művekkel, s alighanem leghitelesebb előadójukká vált, a maga produkcióiban világossá tette, hogy Liszt virtuozitásának és Debussy színköltészetének igézetében Ligeti a romantika és impresszionizmus kortárs zenei szintézisét hozza létre - alapvetően nem tematikus, inkább par excellence hangszeres fogantatású mozgástípusokban gondolkodó, s azok variatív ismétléséből nagyobb felületeket teremtő tételeket alkotva. Végül a záró szám, a Weöres Sándor verseire komponált Síppal, dobbal, nádi hegedűvel ciklus (2000) hét dalának fölényesen karaktergazdag, játékosan rácsodálkozó megszólaltatásakor KÁROLYI KATALIN és az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES (Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán) Ligeti humorát és groteszk iránti vonzódását felvillantva tette teljessé a tömörségében is informatív, műfajaiban változatos életmű-keresztmetszetet. (Május 27. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) CSENGERY KRISTÓF Károlyi Katalin és az Amadinda Ütőegyüttes Csalog Gábor FELVEGI ANDREA FELVÉTELEI 148 muzsika • 2006 JÚLIUS