Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)

2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny

B efejezéséhez közeledik SCHIFF ANDRÁS nagyigényű sorozata, amelynek keretében a művész négy évadon át, nyolc hangversenyen játssza el a magyar közönségnek Beethoven összes zongoraszonátáját. Az utolsó előtti koncert műsorán az op. 90-es e-moll, az op. 101-es A-dúr, illetve az op. io6-os B-dúr, Hammer­klavier-szonáta szerepelt. Mint oly sokan, magam is jelen voltam a ciklus valamennyi eddigi estjén és matinéján; megfigyelhet­tem, hogyan szemléli Schiff a beethoveni életmű korszakait, mely eszközökkel segíti hozzá a hallgatót ahhoz, hogy felfedezzen önmaga számára néhányat a kevésbé ked­velt kompozíciók közül, s hogyan közelít az agyonjátszott kedvencekhez, miként törek­szik ezeket eredeti megvilágításba helyezni. Bevezetőül annak a kérdésnek szeretnék szentelni néhány szót, milyen összkép raj­zolódhat ki a műfaji felfedezőút vége felé a hallgatóban Schiff András gondolkodás­módjáról a Beethoven-szonáták területén. Mindenekelőtt úgy tapasztaltam, Schiff olvasatában a korszakolásnál mintha fonto­sabb volna az a szemlélet, amely a Beetho­ven-szonátatermést összefüggő egységként kezeli, s a fiatal zeneszerző műveiben is talál a kései darabokba illő mélységet vagy éppen a középső periódust idéző monumentalitást, a legérettebb Beethoven-szonátáktól pedig nem tagadja meg az ifjontian heves, lázadó gesztusok lehetőségét. Hasonlóan követke­zetes, a teljes cikluson végigvonuló szemlé­letnek érzem a részletek kidolgozása felé forduló fokozott figyelmet - azt a művészi magatartást, amely egy háromhangos motí­vumban, sőt olykor egyetlen hangban is ké­pes észrevenni és érvényre juttatni a kivételes jelentőséget. Az eddigi koncerteken mind­végig úgy találtam, ez a zenei jelenségeket nagyító alá helyező előadói gondolkodás­mód kiváltképp illik Beethovenhez, akinek számára oly fontos volt a motivikus munka, tehát az apró egységekből való építkezés, és aki oly sokszor törekedett arra, hogy nagyon kevésből és nagyon egyszerűből építsen fel valami rendkívülit. Schiff játékának hason­lóan döntő mozzanata a kontrasztok meg­határozó szerepe, s ezzel összefüggésben a zene állandó belső párbeszédként való értel­mezése. Nem a művész és közönsége közti párbeszédre gondolok, hanem arra az inten­Hangverseny zív kommunikációra, amelyet a zenei alkotó­elemek folytatnak egymással, vitázva és kér­déseket feltéve, válaszolva és felszólítva, megerősítve vagy tagadva egymás tartalma­it. És végül a legfontosabb: Schiff zongorá­zásának lényegi mozzanata a Beethoven­szonátának, ennek a bensőséges, magányos műfajnak drámaként való értelmezése. Ha csak egyetlen jellemző szót írhatnék az eddi­gi hét hangversenyről, habozás nélkül ezt az utóbbit választanám. Schiff András a három szonátát egyvégté­ben, szünet nélkül játszotta, csupán a tap­sok idejére állva föl Steinway-hangszere mellől. Könnyű volna a művészt az erőfitog­tatás vádjával illetni, itt azonban másról van szó: az atmoszféra megteremtéséről, a dara­bok egymásra vonatkoztatásáról és persze a fokozásról, mind a kifejezésmód intenzitá­sa, mind a formátum terén. Utóbbi ez eset­ben annál is kézenfekvőbb, mivel ezúttal a műsor egy rövid, kéttételes művel kezdő­dött, egy közepes terjedelmű, háromtételes kompozícióval folytatódott és Beethoven legnagyobb szabású zongoraszonátájával, a Hammerklavierral fejeződött be. A kéttéte­les e-moll szonáta nevezetessége, hogy fel­tűnő a hasonlóság e mű mérsékelt tempójú 31 második tétele és Schubert szintén kétrészes e-moll szonátájának finá­léja között. Az ér­dekesség az, hogy ezúttal nem Schu­bert írt beethoveni hangú zenét, ha­nem fordítva: Bee­thoven hangját érezhetjük schu­bertesnek. Schiff a stiláris párhu­zamot a teljes mű­re kiterjesztette ­Schiff András S ^ H° ZZ á' meggyőzően. A FOTÓ MÜPA - ITÓTÉTEL HATÁR O„ PÓLYA ZOLTÁN FELVÉTELE ' zott fortéi, felcsa­pó hangsúlyai és hirtelen, visszafogott pianói, valamint feltű­nően bátor ritardandói számomra mind­mind a korai romantika születő stílusának keretén belül formálódtak meg - a második tétel, a szelíd finálé önfeledten lágy éneklé­sében pedig megérezhettük azokat a széles távlatokat és a súlytalan fölemelkedésnek azt a gesztusát, amely Schubert hasonlóan kantábilis zenéit jellemzi. Az op. 101-es A-dúr szonáta előadásakor Schiff játékának tagoltsága és hangsúly­rendszere plasztikussá tette a hallgató szá­mára a műben zajló formai kísérletezést, s ezzel a darab rokonságát az op. 27-es fantá­zia-szonátákkal. Tolmácsolásában fontos szerepet juttatott a tömörségnek, a tételek folyamatosságára és egymással való erős kapcsolatára helyezve a súlyt. Schiff keze alatt is érvényesült a nyitótétel indításának Schumannig előremutató lírája, markánsan hatottak az indulótempójú második tétel ki­hegyezett ritmusai, az Adagio lassú beveze­tésből kirobbanó fináléban pedig az utolsó öt szonáta gondolkodásmódját döntően be­2006 JÚLIUS • muzsika 43

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék