Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny
Befejezéséhez közeledik SCHIFF ANDRÁS nagyigényű sorozata, amelynek keretében a művész négy évadon át, nyolc hangversenyen játssza el a magyar közönségnek Beethoven összes zongoraszonátáját. Az utolsó előtti koncert műsorán az op. 90-es e-moll, az op. 101-es A-dúr, illetve az op. 166-os B-dúr, Hammerklavier-szonáta szerepelt. Mint oly sokan, magam is jelen voltam a ciklus valamennyi eddigi estjén és matinéján; megfigyelhettem, hogyan szemléli Schiff a beethoveni életmű korszakait, mely eszközökkel segíti hozzá a hallgatót ahhoz, hogy felfedezzen önmaga számára néhányat a kevésbé kedvelt kompozíciók közül, s hogyan közelít az agyonjátszott kedvencekhez, miként törekszik ezeket eredeti megvilágításba helyezni. Bevezetőül annak a kérdésnek szeretnék szentelni néhány szót, milyen összkép rajzolódhat ki a műfaji felfedezőút vége felé a hallgatóban Schiff András gondolkodásmódjáról a Beethoven-szonáták területén. Mindenekelőtt úgy tapasztaltam, Schiff olvasatában a korszakolásnál mintha fontosabb volna az a szemlélet, amely a Beethoven-szonátatermést összefüggő egységként kezeli, s a fiatal zeneszerző műveiben is talál a kései darabokba illő mélységet vagy éppen a középső periódust idéző monumentalitást, a legérettebb Beethoven-szonátáktól pedig nem tagadja meg az ifjontian heves, lázadó gesztusok lehetőségét. Hasonlóan következetes, a teljes cikluson végigvonuló szemléletnek érzem a részletek kidolgozása felé forduló fokozott figyelmet - azt a művészi magatartást, amely egy háromhangos motívumban, sőt olykor egyetlen hangban is képes észrevenni és érvényre juttatni a kivételes jelentőséget. Az eddigi koncerteken mindvégig úgy találtam, ez a zenei jelenségeket nagyító alá helyező előadói gondolkodásmód kiváltképp illik Beethovenhez, akinek számára oly fontos volt a motivikus munka, tehát az apró egységekből való építkezés, és aki oly sokszor törekedett arra, hogy nagyon kevésből és nagyon egyszerűből építsen fel valami rendkívülit. Schiff játékának hasonlóan döntő mozzanata a kontrasztok meghatározó szerepe, s ezzel összefüggésben a zene állandó belső párbeszédként való értelmezése. Nem a művész és közönsége közti párbeszédre gondolok, hanem arra az inten- Hangverseny zív kommunikációra, amelyet a zenei alkotóelemek folytatnak egymással, vitázva és kérdéseket feltéve, válaszolva és felszólítva, megerősítve vagy tagadva egymás tartalmait. És végül a legfontosabb: Schiff zongorázásának lényegi mozzanata a Beethovenszonátának, ennek a bensőséges, magányos műfajnak drámaként való értelmezése. Ha csak egyetlen jellemző szót írhatnék az eddigi hét hangversenyről, habozás nélkül ezt az utóbbit választanám. Schiff András a három szonátát egyvégtében, szünet nélkül játszotta, csupán a tapsok idejére állva föl Steinway hangszere mellől. Könnyű volna a művészt az erőfitogtatás vádjával illetni, itt azonban másról van szó: az atmoszféra megteremtéséről, a darabok egymásra vonatkoztatásáról és persze a fokozásról, mind a kifejezésmód intenzitása, mind a formátum terén. Utóbbi ez esetben annál is kézenfekvőbb, mivel ezúttal a műsor egy rövid, kéttételes művel kezdődött, egy közepes terjedelmű, háromtételes kompozícióval folytatódott és Beethoven legnagyobb szabású zongoraszonátájával, a Hammerklavierral fejeződött be. A kéttételes e-moll szonáta nevezetessége, hogy feltűnő a hasonlóság e mű mérsékelt tempójú Schiff András S ^ H°ZZá' meggyőzően. A FOTÓ MÜPA - STÓTÉTEL HATÁRON PÓLYA ZOLTÁN FELVÉTELE zett fortéi, felcsapó hangsúlyai és hirtelen, visszafogott pianói, valamint feltűnően bátor ktardandói számomra mindmind a korai romantika születő stílusának keretén belül formálódtak meg a második tétel, a szelíd finálé önfeledten lágy éneklésében pedig megérezhettük azokat a széles távlatokat és a súlytalan fölemelkedésnek azt a gesztusát, amely Schubert hasonlóan kantábilis zenéit jellemzi. Az op. 101-es A-dúr szonáta előadásakor Schiff játékának tagoltsága és hangsúlyrendszere plasztikussá tette a hallgató számára a műben zajló formai kísérletezést, s ezzel a darab rokonságát az op. 27-es fantázia-szonátákkal. Tolmácsolásában fontos szerepet juttatott a tömörségnek, a tételek folyamatosságára és egymással való erős kapcsolatára helyezve a súlyt. Schiff keze alatt is érvényesült a nyitótétel indításának Schumannig előremutató lírája, markánsan hatottak az indulótempójú második tétel kihegyezett ritmusai, az Adagio lassú bevezetésből kirobbanó fináléban pedig az utolsó öt szonáta gondolkodásmódját döntően be-második tétele és Schubert szintén kétrészes e-moll szonátájának fináléja között. Az érdekesség az, hogy ezúttal nem Schubert írt beethoveni hangú zenét, hanem fordítva: Beethoven hangját érezhetjük schubertesnek. Schiff a stiláris párhuzamot a teljes műre kiterjesztette - 2006 JÚLIUS • muzsika 43