Muzsika, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-07-01 / 7. szám - CSENGERY KRISTÓF: Hangverseny
frivol Schoenberg-kabarédalokban éreztem - többé-kevésbé elfogadhatónak. Ha már aránytévesztésről esik szó, rám viszolyogtatón hatott, hogy a pódiumra lépő díva a koncert kezdetén beszédet intézett a közönséghez, önmagát ünnepelve, s név szerint sorolva el, hányan ülnek a nézőtéren, akik kifejezetten az ő kedvéért repülték át az óceánt. Kétségtelen, számos történet kering hírességek önimádatáról — nem is említettem volna e mozzanatot, ha nem tapasztalom, hogy ugyanezen nárcizmus zenei megjelenési formája a dalok többségének előadásán is foltot hagyott, becsempészve a produkciókba az interpretációs teljesítmény meghatott önszemléletének mozzanatát. Ez sajnos ismét csak elidegenített a hallottaktól, akárcsak a közönség felcsigázásának az a kétes módszere, mellyel az énekesnő az első rész Wolf-Richard Straussműsora előtt szólaltatott meg egy spirituálét (.He's got the whole world in his hands). Korábban nem lehettem jelen személyesen Jessye Norman-dalesten, produkcióit csak lemezekről ismerem, nem tudhatom tehát, az effajta ügyeskedés is az énekesi Torschluss kísérőjelenségeinek egyike-e - de hiszem és remélem, hogy ez a nagy művész harminc éve még nem érezte szükségesnek ráadásszámmal kezdeni műsorát. Utóirat. Csak most veszem észre: úgy fogalmaztam meg a beszámolót, hogy egyetlen szóra sem méltattam a zongorakísérőt, sőt még csak le sem írtam eddig MARK MARKHAM nevét. Úgy látszik, nincsenek véletlenek. (Május 16. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája) Arra a kérdésre, mikor kezdődött Magyarországon a historikus előadópraxis története, alighanem sokan felelnek: idehaza negyedszázada, a Capella Savaria megalakulásával vert gyökeret a kor követelményeinek megfelelő, történetileg tájékozott régizene-interpretációs gyakorlat. Németh Pál szombathelyi együttesének nyolcvanas évekbeli hangversenyei és az ezekkel szorosan összefüggő first recording Hungaroton-lemezek korszakot képviselnek a hazai zenei nyilvánosság történetében, s ebben a periódusban sokak -mindenekelőtt a Muzsika egykori szerkesztője, Székely András zenetörténész és zenei rendező — mellett fontos szerepet játszott NICHOLAS McGEGAN. Az imént korszakot említettem, holott az angol karmester és a Capella együttműködése csupán néhány évig tartott: 1991-ben vége szakadt. McGegan tizenhárom esztendei távollét után, 2004-ben tért vissza újból Magyarországra - akkor a fertődi Haydn Fesztiválon adott koncertet. Most a fővárosban lépett fel: Fischer Iván meghívására a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Haydn-Mozartsorozatának záró estjét vezényelte. Körültekintően szerkesztették a műsort: egyensúlyba került benne, ami népszerű és ami felfedezésre váró. Az első rész Mozartzenéi közül a nyitószám, a Haffner-szimfónia (D-dúr, K. 385) kedvelt komolyzenei sláger, a korai B-dúr fagottversenyt (K. 186) azonban már ritkábban hallani. A második részben pedig a kismesterek és kevésbé ismert kompozícióik kaptak lehetőséget: elsőként Michael Haydn kísérőzenéjéből, a Voltaire színművéhez írt Zairéből (P. 13 MH 255) hangzott fel három tétel, majd Paul Vranitzky D-dúr szimfóniája (op. 36) zárta a műsort. A Mozartművek kvalitása önmagáért beszél, a szünet után hallott két darabot pedig összekapcsolja, hogy a szerzők mindkettőben bőségesen adagolják a zenei fűszereket figyelemfelkeltő ötletek, váratlan fordulatok formájában - példaként hivatkozhatom a Zaire előszeretettel alkalmazott „törökös" effektusaira. Nicholas McGegan olyan karmester, aki ki válóan alkalmas arra, hogy a régizenei gondolkodás magjait a modern szimfonikus zenekarok szellemi talajában elvesse: személyiségében nincs semmi elvontan teoretikus; a közös muzsikálást a játék, az öröm, a felfedező kíváncsiság felől közelíti meg. Produkcióinak alapeleme a különlegesen intenzív lendület: egy olyan lobbanékony temperamentum, amely a zene minden apró zugába életet visz, megmutatva az ellankadni hajlamos hallgatónak (és hangszerjátékosnak), hogy mindig, minden formarészben történik valami - ott is, ahol amúgy a felületes megfigyelő üresjáratot sejtene. Ebben a zenélésben persze döntő a tempó, a ritmus és a hangsúlyrendszer - az az minden, ami a zenei organizmus „pulzu sával", „vérnyomásával" kapcsolatos. A Fesztiválzenekar amúgy is kitűnő partner: figyelmes és alkalmazkodó, nem bánja, ha felrázzák és tüzes muzsikálásra késztetik. Ezúttal ez történt: McGegan olvasatában a műsort nyitó és záró szám, Mozart és Vranitzky szimfóniája pezsgett és sistergett, a tételek temperamentumát erős kontrasztok, hirtelen gesztusok és felcsattanások élénkítették. Michael Haydn kísérőzenéjében viszont a couleur locale és a humor szerepét hangsúlyozta az előadás. McGegan karmes- Nicholas McGegan 2006 JÚLIUS • muzsika 45