Muzsika, 2008 (51. évfolyam, 1-12. szám)

2008-08-01 / 8. szám - BOJTI JÁNOS: "A nép hallgat"

fesztiválok országs­z­e­r­t­e 51 - A színházban négy karmester dolgozik. Vezető karmesterünk Vlagyimir Ponykin, aki itt, Miskolcon is vezényelt, ismert orosz di­rigens, egyben a Moszkvai Filharmónia Szimfonikus Zenekarának első karmestere is. Azután nálunk dolgozik Brazsnyik, a Jekatyerin­burgi Opera volt vezető karmestere, ők a mi két ászunk. Mellettük ott vannak a fiatalok, mint például Konsztantyin Csudovszkij, egy ifjú titán, Rozsgyesztvenszkij tanítványa. De vezényel nálunk maga Gennagyij Rozsgyesztvenszkij is, meg persze külföldiek, például az olasz Tiziano Severini, aztán Allemandi, dolgoztunk Riccardo Mu­ rival Ravennában a fesztiválján, a Traviatát a kanadai Richard Brad­shaw dirigálta nálunk - de hát mindenkit nem tudok felsorolni. - Úgy látom, nagyon fiatal a társulat. Hogyan toborozza az énekeseit? - Roppant szigorúan válogatunk. Színházunk olyan helyzetben van most Moszkvában, hogy bátran mondhatom, bármelyik orosz ope­rától bármelyik énekes szívesen átszerződik hozzánk. Van néhány szólistánk, aki a Nagyszínháztól jött át - például Alekszandr Kiszel­jov, a népszerű fiatal basszista, vagy a koloratúrszoprán Jelena Sza­mojlova, de szívesebben veszek fel fiatal végzősöket a Konzervatóri­umból, hogy tovább képezve igazi művészekké válhassanak nálunk. De nagyon erős a verseny. Nemcsak szép hangon, jól kell énekelni, tudni kell játszani valamilyen hangszeren, és kötelező legalább egy idegen nyelv. Ez fontos feltétel, hiszen minden operát eredeti nyel­ven játszunk. Ehhez még azonnal valamilyen színészi feladatot is adok, mert nagyon fontosnak tanom az orosz előadóművészi tradí­ciót, amely mára sajnos teljesen feledésbe merült. Ann a saljapini ha­gyományra gondolok, amelyben nemcsak egy kottasor intonálásáról van szó, hanem annak énelmezéséről is, amivel az előadás egy adott pillanatában meg kell tölteni azt a bizonyos kottásor. Nem illuszt­rálni kell a szöveget, hanem a szerző zenedramaturgiai elképzelését kell megvalósítani. - És milyen közönségnek játszanak? - Igen jó a közönségünk. Rengeteg fiatal jár a színházunkba, ezt nagy eredménynek tartom. Még az olyan nehezen emészthető da­rabnál is, mint például Berg Luluja, amely teltházas szériában ment nemrég, tisztán fiatal közönség töltötte meg a nézőteret. És sok kül­földi is eljön hozzánk: nyugaton jobban ismernek minket, mint ide­haza.Teljes diplomáciai testületek jönnek el. Általában az értelmiség jár az előadásainkra, ritka az alkalmi látogató, mert elég nehéz jegyet kapni, s az emberek tudják, mire számíthatnak. - A Borisz Godunov előadására térve: az ön értelmezésében számomra teljesen új és szokatlan elemek tűnnek fel. Ebben az előadásban például az Al-Dmitrijt és a Félkegyelműt ugyanaz az énekes alakítja, sőt a két figura egybe­olvad, egy személlyé válik. A nép is eltűnt az ön színpadáról, helyét a hivatal­nok- és katonai elit tagjai töltik be. Hol van, hová lett a nép?­­ ,A nép hallgat", ahogyan a Puskin-dráma végén olvasható. An­nak a pártjára áll, aki kenyeret ad neki. De ki akar kenyeret? Ha meg­nézzük, most ki küzd nálunk kenyérért (a nép volna az? ó, nem!), azt látjuk, hogy azok, akiknek már sok kenyerük van, mert még töb­bet akarnak. - Az önök előadása a Borisz jóformán ismeretlen első változatára épül, ezt egészítik ki a második verzió részletei, a lengyel képek. - Sosztakovics mindkét változatot meghangszerelte, és ezzel óriási történelmi lehetőséget teremtett. Mert előtte bárki, aki színre vitte a Borisz Godunovot, valamilyen módon megsértette a szerző aka­ratát. Hiszen az egyik változatból hiányzik a Kroml jelenet, a másik­ban nincs benne a Vaszilij Blazsennij előtti kép. Az történik tehát, hogy ha valaki valamelyik változat mellett dönt, ki kell hagynia a ze­nének valamelyik részét, ami az előadáshoz szükséges. De Mu­szorgszkij nem Rimszkij-Korszakov, ő nem a helyesírás bajnoka. Muszorgszkij vodka mellett komponált, s­őt, csakúgy, mint Boro­gyint, kevéssé érdekelte a technika, és akárcsak Csajkovszkij, mind­azt belezúdította a hangjegyekbe, amit belül érzett. Nem úgy, mint Rimszkij-Korszakov és Wagner, akik mindig azon törték a fejüket, úgy ügyeskedtek, hogy semmit se lehessen kihagyni az operáikból. Sosztakovics grandiózus, tisztán morális tettet vitt véghez. Magára vállalta az önzetlen közvetítő funkcióját, meghangszerelve az összes zenét a Bon­szból, s a nevét adva ehhez, lehetőséget teremtett a szük­séges anyag kiválasztására egy konkrét előadáshoz. Ezért megenged­hettem magamnak, hogy a Vaszilij Blazsennij előtti jelenetet válasz­szam, és ugyanakkor a Szobajelenet első változatát, ami fenomenális, gyökeresen eltér a második verzióbelitől, és abszolút megváltoztatja Borisz figuráját. Ez a Borisz egészen más egyéniséggé válik. És ez számomra nagyon fontos. Mi úgy ismerjük őt mint gyermekgyil­kost, ám történelmileg Borisz nem kevesebbet tett Oroszországért, mint Nagy Péter. Ahogyan a monológjában is elmondja, gabonarak­tárakat emelt, utakat épített, nagyon-nagyon sokat tett Oroszor­szágért, habár gyilkosság árán jutott hatalomra, mert ez volt az egyetlen lehetősége. És az a szörnyű, hogy őt egy bitorló akarja levál­tani. Emellett a Félkegyelmű egy pszichikailag beteg ember, akit mindenki követ. Hát éppen ez Oroszország mentális tragédiája, és ebben az előadásban Boriszt emberként láthatjuk, akinek családja van, akinek gyermekei vannak, aki egészen másmilyen. Aggódni kezdünk érte az adott szituációban. Megjegyzem, ebben az előadás­ban mindenki név- és pozícióbitorló, Borisz is, Marina is. Mindenki. - Vázolná a Sosztakovics-operáról kialakított elképzelését? - Rajongok Sosztakovicsén. A mcenszki járás Lady Macbethjét a Pikk dámával, Poulenc Karmelitáival, a Borisz Godunával együtt az embe­ri alkotóművészet csúcsának tanúm. Amikor erre az előadásra ké­szültem, megállapítottam a magam számára - gyerekkorom óta sokszor láttam a darabot hogy ami a színpadon történik sok bocskorral, kendőkkel, olyan történet, amit nem hallottam ki a zenéből. Ez nem Rimszkij-Korszakov, nem meseopera. A cselek­ményt időtlenné akartam tenni, az előadást Oroszországon kívülre helyeztem, hiszen bármely országban lejátszódhat. Itt csak az ember és a lelke van, és út a szerelemhez a szenvedélyeken át, s a szenvedély okán mindenki szembekerül a másikkal, harc van és egymás elpusz­títása. Az utolsó felvonás nem egyszerűen kényszermunkatábor, nem katorga, ahová száműzik hőseinket, hanem az emberi lélek katorgája. Ezt nem realisztikusan, hanem ellenkezőleg: realizmus nélkül akartam megvalósítani. 24 muzsika • 2008 AUGUSZTUS BÖJTI JÁNOS

Next