Muzsika, 2009 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2009-07-01 / 7. szám - DOMOKOS MÁRIA: Észrevételek Sárosi Bálint írásához
„Ha nehéz a jelen, múlttá kell minősíteni. Arra kell gondolni, milyen lényegtelen lesz tíz év múlva, ami most gyötör." Kodály szavainak Sárosi Bálint éppen a fordítottját teszi. (Sárosi Bálint Hogyan indult a „Népdaltípusok" sorozata? - Megjegyzések A Magyar Népzene Tára VI—VII. kötetéről című írása a Muzsika áprilisi számának 14-18. oldalán jelent meg. - A szerk.) A múltat teszi jelenné, amikor 20-30 évvel ezelőtt történt, lezárt, annak idején untig tárgyalt ügyeket újdonságként vet fel, mindössze azért, hogy szabad folyást engedjen - tudományos mezbe öltöztetve Olsvai Imre iránti személyes ellenszenvének. (A Magyar Népzene Tára Sárosi által most kritizált VI. és VII. köteteinek megjelenési éve 1973 és 1987.) Gratulálunk s Bántainé Sipos Éva 90 éves Zenetanár. Máramarosszigeten született 1919. június 3-án. Tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora szakán 1940 és 1943 között Hegyi Emánuelnél, majd 1948-tól 1951-ig a szegedi tanárképzőn végezte. Békéstarhoson, Gyulán (az Erkel Ferenc Gimnáziumban és zeneiskolában), a szegedi Pedagógiai Főiskolán, a pécsi zeneművészeti szakiskolában eltöltött évei után 1960-tól 1982-es nyugalomba vonulásáig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában zongora- és zeneelmélet-tanár, igazgatóhelyettes. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán a rendkívüli tehetségek, majd Soproni József utódaként a metodika és gyakorlati tanítás tanára. Kurzusokat tartott az Egyesült Államokban, Svájcban, Portugáliában, Angliában, Olaszországban és Finnországban. Férjével, Bántai Vilmossal Bartók- és Kodály-művek fuvolaátiratát adta közre az EMB-nél. A jó muzsikus látja, amit hall és hallja, amit lát című kötetét a Fővárosi Pedagógiai Intézet jelentette meg (1998). Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1975) és a MAOE Weiner Leó-díjának (2002) kitüntetettje. 3 a muzsika postájából Észrevételek Sárosi Bálint írásához Régről datálódik, és szakmai körökben általánosan ismert Sárosinak ez a negatív viszonyulása. A nagyobb nyilvánosság elé ugyan nem tárta, de a háttérben (például akadémiai és egyéb bizottsági, kuratóriumi üléseken) minden alkalmat megragadott, hogy Olsvai Imrét és az Olsvaival azonosított A Magyar Népzene Tára sorozatot lejárassa, sőt akadályozza, gáncsolja. Ilyen mértékű érintettség esetén személyes ügyet kár is a nagyközönség elé tárni. Kizárólag a felekre tartozik, idegen ember számára viszont teljesen érdektelen. Gyűlölettel szemben egyébként sem lehet vitázni. Minthogy azonban Sárosi egy rádiós és televíziós szereplései alapján közkedvelt, magasan kvalifikált, kiváló hangszeres népzenekutató, annak, aki csak tudományos és ismeretterjesztő munkásságát ismeri, meg sem fordul a fejében, hogy esetleg lehet hitelt nem érdemlő abban, amit ír. Könnyen megtéveszthetik az ügyesen, tényekként előadott ferdítések, leginkább és elsősorban azonban az elhallgatások. Sárosi cikke alcíméhez (Megjegyzések A Magyar Népzene Tára VI-VII. kötetéről) fűzött jegyzetéből kiderül, hogy az egész sorozattal, már annak koncepciójával kapcsolatban súlyos fenntartásai vannak, és a problémák áttekintéséhez veszi példaként - az évtizedekkel ezelőtt elmaradt bemutatást mintegy pótlandó - az Olsvai szerkesztette két kötetet. Az MTA Zenetudományi Intézet tudományos feladatkörei között máig kiemelten szerepel a magyar népdalok kritikai összkiadásával kapcsolatos kutatói és publikációs tevékenység. Ezért intézetünket, osztályunkat, főképpen pedig a sorozat mostani szerkesztői munkacsoportját erősen érinti, és reflektálásra készteti Sárosi Bálintnak a Muzsika áprilisi számában megjelent cikke. Ebben az egyetlen személyre kihegyezett írásban megjelenik ő, a jó szándékú, aggódó, kívülálló tudós, vele szembeállítva pedig egy általa nevetség tárgyává tett szerkesztő és két, általa rossznak minősített kötet. Az események hátteréről, saját szerepéről nem esik szó, hallgat a kötetek megjelenésének idején zajló egyéb történésekről és azok résztvevőiről is, ezért nemcsak az elfogult kritika igaztalan (melynek részleteivel nem célunk itt foglalkozni), hanem a felvázolt kép is alapjában hamis. A legkirívóbb példák szemléltetésére csak egyetlen, a Sárosi által tárgyalt kötetekhez szorosan kapcsolódó szálat vezetünk végig 1974-től 1979-ig. 1974-ben történt „akadémiai kutatóhelyeink egyesítése" (Ujfalussy J.), azaz a Kodály vezette „haladásellenes csoport" (Barna Ané) régóta tervezett megszüntetése. A Népzenekutató Csoport utolsó igazgatója, Vargyas Lajos a megváltozott körülmények között már nem vállalt vezető pozíciót. Generációváltás történt a vezetésben: a Népzenei Főosztály vezetője Sárosi Bálint lett, osztályvezető Vikár László, csoportvezető Dobszay László. Ujfalussy József, a Zenetudományi Intézet igazgatója rendkívüli gonddal kimunkálta az egyesítés szakmai indoklását. Magas szintű akadémiai vizsgálóbizottságot kért fel arra, hogy tegyen javaslatot az új szervezeti felállásra, személyi kérdésekre, és jelölje ki a legfontosabb feladatokat. Ő maga írt irányadó előterjesztést a Bizottság részére (1974.12.), a gyűjteményekről és munkafolyamatokról pedig több komoly, nagy áttekintést készíttetett (Sárosi, Vikár, Olsvai). A vizsgálóbizottság Klaniczay Tibor akadémikus vezetésével 1975 május-júniusában ülésezett, tervezetet dolgozott ki, új osztályok kialakítását javasolta, és gyakorlati javaslatokat is tett, többek között azt, hogy az MNT VI. kötetét alaposan meg kell vitatni. 2009 JÚLIUS • muzsika 47