Muzsika, 2010 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2010-01-01 / 1. szám - KOLTAI TAMÁS: Az utolsó operai lovag

M­elis Györgynek évtizedeken át legkevésbé a hangjával foglalko­zott a kritikai recepció. A több­nyire közhelyekből álló átlagos zsurnaliszta recenzió hegemóniáját tekintve ez nem meglepő. Viszont a kevés számú értő szak­ember sem szentelt túl nagy teret tisztán vo­kális teljesítményének. Ennek két oka lehe­tett. Az egyik, hogy Melis hangkapacitása korlátlan, hangteljesítménye pedig gyakor­latilag tökéletes volt azokban a szerepek­ben, amelyeket énekelt (olyat pedig nem énekelt, amiről úgy érezte, nem neki való). A másik, hogy a hangfenomén önmagában való értékelése méltatlan lett volna ahhoz a komplex összművészeti minőséghez ké­pest, ami alakításait jellemezte, és pályatár­sai közül csak kevesek sajátja. Képlékeny, hajlékony és rendkívül homo­gén lírai baritonja, amely könnyedén meg­birkózott a hősi színezetet kívánó szere­pekkel is, elsősorban Mozart- és Verdi-ka­rakterek megformálására predesztinálta. Nemigen beszéltek róla, de ő maga említet­te, hogy egy alkalommal Wagner-szerepre is fölkérték. Hans Sachsot alakította volna az Operaházban. Úgy tudom, ez éppen Fel­­ senstein meghívása, a Komische Operben énekelt Don Giovanni miatt maradt el. Nem kétséges, hogy kiváló Sachs lehetett volna, a szólam teljesítése nem okozott volna számára problémát -ahogyan a Tannhäuser Wolframjáé sem nem beszélve személyi­ségének eredendő éthoszáról, ami kongeniális a szereppel. A virtuá­lis karakterrel, az el nem énekelt szerep hiányának fölemlegetésével ugyanoda jutunk, mint az eljátszott operai figurák sorával, Melis életművének emberi-művészi komplexitásához. Az énekművész operaházi tagságának 25. évfordulójára 1974-ben írt dolgozatában Fodor Géza megjelölte e gazdagság forrását: ,Az igazi operahős, egy Mozart-, Verdi- vagy Wagner-figura zenei szóla­ma sohasem pusztán érzelmi kifejezés, hanem mindig drámai okkal és céllal motivált akarati megnyilvánulás. Melis azért nagy művésze az operaszínpadnak, mert színészi-énekesi játékát az adott drámai helyzettel birkózó, azt alakító akarat mozgatja." Ő maga több mint egy évtizeddel később szinte szó szerint megismételte ugyanezt, amikor interjút készítettem vele a Muzsikának: „...az embernek tudnia kell, mién tartózkodik a színpadon, hogyan, milyen okból és milyen céllal került oda, vagyis ne az legyen a néző benyomása, hogy most bejött a színpadra egy ágáló operaénekes." Mint mindig, eb­ben a beszélgetésben is elhangzott Felsenstein neve, a százötven próbával készült 1964-es Don Giovanni és a hároméves folyamatos berlini vendégszereplés művészi tapasztalata. A Komische Opert akkor is, később is zeneileg másodlagos intézménynek tekintő hazai szakmai közvélemény - amely szerint ott „modern" rendezések és közepes énekesek láthatók - provinciális ítéletét (mily meglepő!) Melisre nem érvényesítette. Ha hű akart volna lenni saját tévedésé­hez, Melist a közepesek közé kellett volna sorolnia. A magyar operai Az utolsó operai lovag 2010 JANUÁR • muzsika 3 búcsúzunk 5

Next