Muzsika, 2017 (60. évfolyam, 1-10. szám)

2017-06-01 / 6. szám - OPERA - Bóka Gábor: Müpa-kalandozások Nagyabonytul Plymouth váráig

A puritánok OPERA teljesen figyelmen kívül hagyva, csak­is a szereplők érzéseire koncentrálni? (Úgy hihetnénk, ez utóbbi a Belli­nihez leginkább adekvát módszer - naná, hogy nyugaton manapság in­kább az előbbivel élnek.) Némedi Csaba harmadik utat válasz­tott: a történet számára új kontextust keresett és talált, mégpedig Maria Callas személyes sorsában és tragé­diájában. A görög díva, mint tudjuk, A puritánok interpretációtörténetének egyik legsikeresebb Elvirája volt - noha viszonylag kevésszer, mindössze tizenhat alkalommal alakította a sze­repet, mégis vissza-visszatért hozzá, előbb egy lemezfelvétel erejéig, majd a Juilliard Schoolban 1971-ben és '72- ben tartott mesterkurzusokon. Utóbbi eseményt feldolgozta már igényes bul­várdarab is - most ez lett A puritá­nok előadásának kerete: Callas tanít, a hallgatók, művészjelöltek körbera­­jongják - de ugyanakkor köztük is vonzalmak támadnak, kapcsolatok szövődnek, s ezzel párhuzamosan te­hetségük is mindinkább kibontakozik. Az első pillanatra meghökkentőnek tűnő ötlet a gyakorlatban egyáltalán nem zavaró, mivel A puritánok eseté­ben a történelmi háttér tényleg háttér marad, ezért nyugodtan helyettesíthe­tő bármivel, ami biztosítja az emberi kapcsolatok plasztikus kibontakozását - ez történik a Müpa színpadán (Cal­­last Aleszja Popova játssza, színésznő­ként ugyanolyan meggyőzően állva helyt, mint a balettszínpadon). Ugyan­akkor ez bizonyos mértékig az előa­dás korlátaira is rávilágít: a nagy mű­gonddal felépített Callas-sztori ugyan­úgy háttér marad, mint az eredeti műben Plymouth vára és Cromwell kora. Alapos elemzés helyett gyors és nem reprezentatív közvélemény-kutatá­som eredményét közlöm: nem beszél­tem olyan nézővel (sem a hivatáso­sok, sem a rajongók táborából), aki pontról pontra fel tudta volna idézni a látottakat, végig tudta volna követ­ni a rendező által megteremtett új, párhuzamos cselekményt. Úgy gondo­lom, ez nem Némedi Csaba hibája: ő szemmel láthatóan különös műgond­dal dolgozott - a mű azonban nagy­vonalúságánál fogva leveti magáról az aprólékosságot, a nézőben pedig csak általános benyomások maradnak. Ezek azonban jók. Gilles Gubelmann díszlet- és jelmeztervező valódi játék­teret alakított ki, amely értelmesen, átgondoltan szervezi a cselekményt, szinte vezeti tekintetünket az éppen fontos eseményekre és szereplőkre. Az 2017 JÚNIUS MUZSIKA-25

Next