Nagyvilág, 1969 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1969-09-01 / 9. szám - Krónika

PETŐFI Százhúsz esztendeje, hogy meghalt, s az évforduló újra ráeszmél­tet bennünket, hogy f­él, hogy hatalmasan, viharosan, megölhe­­tetlenül él. Daloltak előtte Balassák, Csokonaiak, Vörösmartyak, daloltak utána Aranyok, Vajdák, Adyk és József Attilák, de a mil­liók édes ajkú s villámos szavú dalosa ő maradt, Petőfi Sándor. A szülőszerető gyermek, az ifjú szerelmes, a boldog férj, a ma­gyar tájak mámorosa, a közélet porondján szilajon vívó férfi, a bölcselet gondjai közt tépelődő ember ma is őt folytatja, őt mondja, őt ujjongja. A magyar nép megoldotta költője nyelvét, s ez a költő megoldotta, megáldotta népének a nyelvét. És ki­dalolta ennek a népnek legfájdalmasabb, legmélyebben gyöke­redző vágyait, legbátrabb és leggyönyörűbb álmait. Szabaddá tette a nép képzeletét. A Szabadság és a Forradalom szavát megszen­telte, és csillagosan fölragyogtatta. Szétrobbantotta önmagában egy elmaradt, ínséges ország szorongató korlátait, s úgy nézett szét a nagyvilágban, hogy mindent látott, amit látnia érdemes volt. S úgy, hogy szétvillámló szeme sugarát hét országban figyel­ték. A magyar költészet az ő hangjával zendült fel a világköltészet kórusában. Az egyszerűség csodájával bűvölte el korát. Nem volt „finom", nem volt „kulturált", nem volt „magasröptű" és nem volt „mély", de olyan finom, olyan kulturált, olyan magasröptű és olyan mély volt, hogy átégette és újjáteremtette az értékelés fogalmait. Emberi alakját, ifjan történt tragikus vesztét alig-alig tudjuk úgy látni, hogy kivonhatnánk magunkat a romantika igé­zetéből. Hajlunk rá, hogy megdöbbentő sorsát is egy ritka mű­alkotás sugallatosan megszerkesztett, mitikus ábrájának csodál­juk. Hogy ama szörnyű dzsida-döfést záró-ponttá, végzetszerűen illő, elkerülhetetlen záró-ponttá glorifikáljuk egy iszonyúan szép költemény utolsó sora mellé. Pedig a történelem egykori sötét erőinek durva bűnét is ott kell látnunk a segesvári tér véres porá­ban, azokét, akik gyilkos indulattal akartak halálba taposni min­dent, amit a mi költőnk jelentett: szabadságot, szépséget, méltó emberi jövőt. (—)

Next