Nagyvilág, 1969 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1969-09-01 / 9. szám - Krónika
PETŐFI Százhúsz esztendeje, hogy meghalt, s az évforduló újra ráeszméltet bennünket, hogy fél, hogy hatalmasan, viharosan, megölhetetlenül él. Daloltak előtte Balassák, Csokonaiak, Vörösmartyak, daloltak utána Aranyok, Vajdák, Adyk és József Attilák, de a milliók édes ajkú s villámos szavú dalosa ő maradt, Petőfi Sándor. A szülőszerető gyermek, az ifjú szerelmes, a boldog férj, a magyar tájak mámorosa, a közélet porondján szilajon vívó férfi, a bölcselet gondjai közt tépelődő ember ma is őt folytatja, őt mondja, őt ujjongja. A magyar nép megoldotta költője nyelvét, s ez a költő megoldotta, megáldotta népének a nyelvét. És kidalolta ennek a népnek legfájdalmasabb, legmélyebben gyökeredző vágyait, legbátrabb és leggyönyörűbb álmait. Szabaddá tette a nép képzeletét. A Szabadság és a Forradalom szavát megszentelte, és csillagosan fölragyogtatta. Szétrobbantotta önmagában egy elmaradt, ínséges ország szorongató korlátait, s úgy nézett szét a nagyvilágban, hogy mindent látott, amit látnia érdemes volt. S úgy, hogy szétvillámló szeme sugarát hét országban figyelték. A magyar költészet az ő hangjával zendült fel a világköltészet kórusában. Az egyszerűség csodájával bűvölte el korát. Nem volt „finom", nem volt „kulturált", nem volt „magasröptű" és nem volt „mély", de olyan finom, olyan kulturált, olyan magasröptű és olyan mély volt, hogy átégette és újjáteremtette az értékelés fogalmait. Emberi alakját, ifjan történt tragikus vesztét alig-alig tudjuk úgy látni, hogy kivonhatnánk magunkat a romantika igézetéből. Hajlunk rá, hogy megdöbbentő sorsát is egy ritka műalkotás sugallatosan megszerkesztett, mitikus ábrájának csodáljuk. Hogy ama szörnyű dzsida-döfést záró-ponttá, végzetszerűen illő, elkerülhetetlen záró-ponttá glorifikáljuk egy iszonyúan szép költemény utolsó sora mellé. Pedig a történelem egykori sötét erőinek durva bűnét is ott kell látnunk a segesvári tér véres porában, azokét, akik gyilkos indulattal akartak halálba taposni mindent, amit a mi költőnk jelentett: szabadságot, szépséget, méltó emberi jövőt. (—)