Nagyvilág, 1971 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1971 / 10. szám - Christiane Rochefort: Századunk unokái (kisregény)

gyott az ajtó előtt, mint egy csomagot. Igazán más volt, mint a többiek, bizony hogy más, bizonyos értelemben Frédéric-re emlékeztetett, legalább is a szokásaival. A fiúkkal jóformán nem is csókolóztunk, csak éppen a moziban, és ott is csak smárolás közben. Nem nagyon szerettünk csókolózni. Aztán Philippe-nek szakálla is volt, komolyan szúrt, égett tőle a képem. A következő vasárnapon egy kis Citroennel várt a kapu előtt. Akkor vette, használtan és részletre, s ha jól értettem, külön az én kedvemért, hogy engem furi­­káljon. Ez azt sugallta, hogy többször is programot akar csinálni velem, különben nem verte volna magát ilyen költségbe. Mi az oka annak, hogy Philippe-pel, ha csak egymás mellett megyünk, és az ujjaink összefonódnak, máris olyan csodálatos minden? És miért éppen vele? Ő is azon tűnődött: Miért éppen vele? Egyikünk se bírt magához térni az álmélk­odásból, hogy miért éppen mi. A legkülönösebb az volt, hogy sikerült találkoznunk. Ha arra gondol az ember, hogy ugyanazon a környéken lakunk, amikor annyi környék van. Például Amerika. Vagy hogy ne menjünk olyan messzire, lakhatott volna Marcelles­­ben is, s akkor meg lettünk volna lőve, soha nem látom, még a létezéséről se szer­zek tudomást, sem ő az enyémről. Utólag egy ilyen katasztrófának még a gondolata is elrémített; elképzelni, hogy elszalaszthattuk volna egymást, mindegyikünk to­vábbra is ostobán élt volna, mert hogy eddig mind a ketten ostobán éltünk, azt nem érdemes tagadni magunk előtt, különben szívünk mélyén mindig éreztük is, bár nem tudtuk, hogy mi hiányzik, hát a Másik hiányzott. Ezért voltam olyan gyakran szo­morú, ezért sírtam ok nélkül, ezért topogtam egy helyben, nem tudva, hogy mit kezd­jek magammal, a házakat nézegetve, és azon tűnődve, hogy miért ez és miért az, és mire jó a világ meg az egész tralala, ezért kerestem kákán is csomót, és álmodoz­tam az űrben az ablak mögött, ezért hát, ezért, és ezért volt az is, hogy annyi fiúval elmentem, anélkül hogy válogattam volna köztük, hiszen semmiképpen se lehetett jó egyik se, egyszerűen csak az időt töltöttem velük, míg arra az egyetlenre vártam, aki létezik számomra a világon, és aki most, micsoda szerencse, éppen itt van, mel­lettem, ujjait az én ujjaimba fűzi, s hogy mennyire így van, bizonyítja az is, hogy számára én vagyok az egyetlen, aki létezik a világon, akit várva várt, miközben a maga részéről ő is csak hülyéskedett, bár más módon, és aki most itt van, ujjait az ujjaimba fűzi, hű! Alapjában véve az életet csuda jól megcsinálták, ha arra gondol az ember, hogy minden bekövetkezik, aminek be kell következnie, van logika a vilá­gon. Most már tudjuk, miért süt a nap, nekünk süt, és nekünk kezdődik a tavasz is éppen ma, első közös sétánkon, szerelmünk első közös programja alkalmából. Philippe megállt, és így szólt: „Hallod, egy madár!" A madárdal felfelé szállt a friss levegőben, a fényes égen. A mi madarunk volt. A mi napunk volt. A mi virágzó galagonyánk volt, a mi ibolyánk, a mi kibúvó gyöngyvirágunk, még jóformán semmi, egy alig látható zöld pontocska, de megláttuk, ez volt az első, a miénk. Az első a világon. Örökre a miénk. Ah. Mendegéltünk a még majdnem teljesen kopasz erdőben, mendegéltünk kéz a kézben, lábunk alatt a tavalyi levelek szőnyege. Nem siettünk, rengeteg időnk volt. Rengeteg. Miénk volt az idő is, minthogy előttünk volt az egész örökkévalóság. Minden a miénk volt, őrület. Három lépésenként megálltunk, hogy egymásra néz­zünk.­­ Jó . . . — Philippe ... A tekintetünk, a nevünk elég lett volna a boldogságunkhoz, majdnem elég lett volna, ha képesek lettünk volna rá, ha lett volna hozzá erőnk, annyira szerettem volna, hogy elég legyen, hogy örökre így maradjunk, egymás szemébe nézve, mint

Next