Nagyvilág, 1976 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1976 / 8. szám - Krónika
BARÁTUNK: GACHOT Hetvenötödik születésnapjára Bizonyára jó néhányan vannak, akik régebbről és bensőbben ismerik ünnepeltünket, mint e sorok aláírója. Ha most mégis ő vállalkozik Francois Gachot érdemeinek méltatására, csak azért teszi, mivel épp a legutóbbi négy-öt évben figyelhette közelről, milyen odaadóan áldozatos munkát végez Gachot, immár fél évszázad óta, kultúránk franciaországi meg- és elismertetése végett. Tudjuk s erősbödő örömmel észleljük, hogy e nekünk fontos területen egyre többen tevékenykednek; vannak, akik nyelvünket megtanulták, és szellemi kincseinket közvetlen tapasztalásból becsülik; s vannak, akik kisegítők révén jutnak el egy-egy magyar mű sajátos szépségének-értékének megőrzéséhez, majd tolmácsolásához, még ha olykor bizony szakmányban fordítanak is minden ritka nyelvű irodalomból; s végül vannak — ne hanyagoljuk el őket sem — olyan buzgó hazánkfiai, akik az idegen környezetben úgyahogy meghonosodva kötelességüknek érzik, hogy a befogadóknak fölvillantsák azt a legszebbet-legjobbat, ami emlékükben az óhazából megőrződött, s legföljebb keserűen csodálkoznak, ha nagy munkájuk eredménye általában nem, vagy csak kevéssé ébreszti ugyanazt a kegyeletes áhítatot, mely bennük él, s az évek múltával csak fokozódik... Francois Gachot — miként némileg más területen Aurélien Sauvageot vagy újabban Jean-Luc Moreau — azok élvonalába tartozik, akik belülről ismerik, s ezért szeretik nyelvünket és kultúránkat, s képesek és hivatottak rá, hogy ezt az ismeretüket anyanyelvükön tolmácsolják. Ámde az élvonal többi kiváló tagját ebben abban még felül is múlón Gachot-t eredendően az jellemzi, hogy soha nem lankadó kíváncsisággal s egyben csodálatos szerénységgel, már-már alázattal gyarapítja-bővíti hungarisztikai ismereteit. Hetente legalább egyszer, ám van úgy, hogy többször is érkezik tőle (bizonyára másokhoz is) adatkérő — ellenőrző — kiegészítő levél, s ha olyan művet ismer meg, amely eddig elkerülte figyelmét, de amelyről most azt tudja meg, hogy értékes, fontos, nem kímél időt-fáradságot, ugyanolyan lelkesen, mint hajdan, fiatalon, olvas, jegyzetel, próbálgatja a megszólaltatást, hogyan hangzanék ama mű franciául, mit mondana, mit, hogyan közölne az új nyelv köntösében? A hetvenöt éves Gachot fő vonása tehát épp ez a vibráló frisseség, a minden iránt fogékony folytonos szellemi készenlét; s ami — ritka jelenségként — ehhez társul: a szakmai féltékenység teljes hiánya; nem bánja, sőt örül, ha mások, főleg fiatalok, ugyanarra vállalkoznak, amit ő csinál: legalább többen végzünk jó munkát, mondja ilyenkor. Amidőn hírt hallott arról, hogy a Nouvelle Revue Francaise különszámot készít elő az írók által írói eszközökkel készült naplókról, menten kereste, mit lehetne ott elhelyezni a magyar irodalomból, akihez fordult, Justh Zsigmond párizsi naplóját ajánlotta. Gachot ezt nem ismerte, vagy már nem emlékezett rá; boldog örömmel vette kézbe, s pár nap múltán jelentette, hogy az egészet nagy izgalommal átolvasta, s néhány részletét már fordítja is. Így készült el s jelent meg a Nouvelle Revue Francaise különszámának élén Justh Zsigmond naplójának két fontos fejezete franciául. (A fölfedezés és fölfedeztetés — Gachot érdeméből — megtörtént; most az egész művet kellene kiadni, már csak a „retro"divat folytán legendás utóéletű Sarah Bernhardt miatt is.) Egyébként épp ez a mindenre szétáradó szerénység szokott némelyekben hamis képzetet kelteni barátunkról; ő volt Budapesten a „kis Gachot", nem annyira alacsony termete, mint inkább — főleg — e nagy szerénysége okán; ő azonban, aki persze tudta és tudja ezt, bölcs beletörődéssel az emberi komédia időtlen játékának minősít minden ilyen balga félreértést. Hivatása a kultúrák közti közvetítés, s csak az nem méri föl ennek fontosságát, aki még soha nem próbálkozott áttörni az átokfalat, mely nyelvünket és kultúránkat körülzárja. Gachot nyilvánvalóan nem azért szerette meg országunkat, népünket, irodalmunkat és művészetünket, mert ez valamiféle cím-rang-dicsőség-elismerés kiváltója lehet, hiszen nincs és soha nem is volt szüksége ilyesmire. Aki — mint e sorok írója is - közelről láthatta, ismerhette a különféle rangú rendű kulturális diplomatákat, vajmi kevés példájával találkozott annak, hogy valaki spontánul s tartós hatállyal — Gachot esetében akár