Nagyvilág, 1980 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Roth, Philip: A szellem árnyékában (Regény, I. rész, Balabán Péter fordítása)
kiálló hős meg se mozdul, hogy tegyen valamit, mert a bajok előli kitérésre vagy az önfeladásra, s különösen az intrikára vagy a kalandra serkentő legapróbb impulzust is parancsolón elnyomja benne a Józanság, a Felelősség és az önbecsülés uralkodó triumvirátusa, és a Nagy Hármast készségesen támogató odaadó alárendeltek, úgymint a menetrend, a zápor, a főfájás, a mással-beszél-jelzés, a forgalmi dugó és - a leghűségesebb mind között - az utolsó pillanatban felmerülő kétség. Csak a „Photoplay”-re és a „Silver Screen”-re gyűjtök előfizetéseket, avagy más képes folyóiratokra is? Minden háznál ugyanazt a taktikát alkalmazom, vagy pedig a vevő egyéniségéhez szabom a szövegemet? Mivel magyarázom ügynöki sikeremet? Mi a véleményem, mi indítja az embereket azoknak a bárgyú képeslapoknak az előfizetésére? Unalmas-e ez a munka? Történt-e velem valami rendkívüli, miközben olyan utcákat róttam, amelyekről semmit sem tudtam? Hány McElroy-féle csapat tevékenykedhet New Jersey államban? Miképpen engedheti meg magának a vállalat, hogy megszerzett előfizetésenként három dollárt írjon a javamra? Jártam-e Hackensackban ? Milyen? Nemigen hihettem, hogy az, amit csak azért csináltam, illetve csinálok, hogy megkeressem a kenyeremet addig is, amíg elkezdhetek úgy élni, mint ő, valóban érdekelheti E. I. Lonoffot. Nyilván udvarias ember, és mindent elkövet, hogy fesztelenül éreztem magam, de miközben igyekeztem a lehető leglelkiismeretesebben válaszolni a keresztkérdéseire, magamban azt gondoltam, rövidesen kieszel valamit, hogy még vacsora előtt megszabadulhasson tőlem. - Bár én tudnék ennyi mindent arról, hogyan kell előfizetéseket szerezni képes hetilapokra! - mondotta. Annak jelzéseképpen, hogy elfogadom a leereszkedését, és hogy meg fogom érteni, ha csakhamar távozásra kér fel - elvörösödtem. - Bárcsak én tudnék ennyit akármiről - folytatta. - Én harminc esztendőn át csak elképzelt dolgokról írtam. Fantáziáltam. Velem sose történik semmi. Ebben a pillanatban láttam meg a feltűnően vonzó nőt (kislányt?), éppen akkor, amikor Lenoff, az önbírálat halvány tónusában hangot adott ennek a hihetetlen sirámnak. Megpróbáltam megérteni. Még hogy ővele nem történt semmi? Ugyan! Az történt vele, hogy alkot, hogy zseni lett, hogy látnokká vált! Lonoff felesége, az a fehér hajú asszony, aki, alighogy beengedett engem a házba, nyomban eltávozott, most kinyitotta a dolgozószoba ajtaját. A habon keresztül a nappalira láttam, s íme, ott volt ő, dús, fekete haj, világos - szürke vagy zöld - szempár, és magas, domború, ovális homlok, akár Shakespeare-é. A szőnyegen ült, papír- és dossziéhalmoktól körülvéve, akkor újmódi tweedszoknyában - ami ma már nagyon régimódinak, ódivatúnak számít Manhattanben -, meg egy jó nagy, bő, fehér gyapjúpulóverben; lábát illedelmesen a szétterülő szoknyája alá rejtette, pillantását pedig valami nyilván másutt levő dologra függesztette. Hol is láttam már ezt a szigorú, sötét szépséget? Hát persze, egy Velázquezportrén! Felrémlett emlékezetemben Lonoff 1927-es fényképe szintén „spanyolos” a maga módján, és rögtön arra gondoltam, hogy ez biztosan a lánya. De nyomban másra, többre is gondoltam. Alighogy Lonoffné letette melléje a