Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Linhart, Robert: A munkapad

salt kék köpenye, megvizsgál a szemüvegén keresztül. Mint valami sértés, úgy hat rám a makulátlan tisztasága . . . „Mi történt?” Christian: „Rosszul érzi magát. Le kéne küldeni a rendelőbe, az előbb is majdnem elájult.” Dupré morog. Habo­zik. Megnézi, hány üléssel vagyok elmaradva. Nem tetszik neki. Van ugyan némi tartalék a szerelőszalag mellett, de egyre kevesebb: ha nincs utánpótlás, kész a baj. Dupré fontolóra veszi a dolgot. Elvégre, ha csakugyan beteg vagyok, a he­lyemre állíthat valakit, az majd behozza a lemaradást. „Rendben, mindjárt ho­zom a kilépési engedélyt.” Papírral a kezemben eltűnök. Halványan Christianra mosolygok, már ott ül az állványa előtt: egy nyomás a hüvelykujjal, egy gumikorong. Ami engem illet, befejeztem. Egyelőre, legalábbis. Boldogan lóbálom a karomat, a hüvelyk­ujjam nem lüktet annyira, már nem olyan duzzadt. Elmarad mögöttem a nagy szerelőszalag bűze. A zaj csökken. Szédülök. Élvezem a semmittevést. Az első percek szinte részegítők. Az orvosi rendelő. Az orvos: „Ennek meg mi baja?” Az üzemi orvost mindenki gyűlöli. „Lódoktornak” csúfolják. „Még a hul­lának is aszpirint adna” - mondta Sadok, amikor egy nap negyed óra se telt bele, máris visszaküldték a rendelőből a forrasztóműhelybe. Sápadtan, kimerülten támolygott vissza, a hasát fájlalta, és miközben kézbe vette a forrasztópisztolyt, ezt mondta: „Ez a doktor aljas csirkefogó!” Gravier, aki épp a környéken ólál­kodott, meghallotta szitkozódását: „Nem tetszik valami? Senki se tartóztat. ..”­­ „Dehogy, főnök, minden rendben, egy szót se szóltam ...” Nyílt titok, hogy a Citroennél dolgozó üzemi orvosok annál több prémiumot kapnak, minél keve­sebb munkást írnak ki betegszabadságra, ők úgy fokozzák a termelékenységet, hogy minden beteget módszeresen visszazsuppolnak a szerelőszalagra. A szürkésfehér rendelőnek orvosság-, fertőtlenítő- és autószaga van. Mintha még itt is mindent áthatott volna, szívósan, a vas meg a gumi bűze. Eldadogom, hogy rosszul lettem. A fehér köpenyes kövér disznó, aki eladta magát a cég­nek, az ápolónőhöz fordul, és már mondja is a panaceát: „Aszpirint neki, és küldje vissza a műhelybe.” De ugyancsak gyatra állapotban lehettem, mert az ápolónő habozik. Megkockáztatja: „Doktor úr, lázasnak látszik, jó volna meg­­hőmérőzni.” A tudomány embere egy vállrándítással beleegyezik, és máris egy algériaira összpontosítja a figyelmét, aki zavartan lép a rendelőbe, a keze csupa vér. „Ezt meg hogy csináltad, te szerencsétlen?” A munkás nyakatekert magya­rázatba fog, de rosszul beszél franciául, s közben bűnbánó képet vág, mintha ezt mondaná: „Igazán szégyellem magam a zavarásért.” Visszaadom a hőmérőt: negyven fok. „Jó, rendben van” - adja be a derekát az orvos - „vitesse haza a mentővel. Három napra kiírom.” Kitöltik a papírokat. Bévült boldogság. Szegényesen berendezett rendelő, fertőtlenítőszag, az algériai munkás indul vissza a szerelőszalaghoz, a keze beköt­ve, megcsörren a telefon - valami benzolmérgezési ügy a fényezőműhelyben, az orvos, persze, váltig tagadja, méregbe gurul... de vajon ki ellen? Szakszervezeti panasz? -, a lefizetett üzemi orvos, megint hányinger, a gumibűznek már a gondolatától is . . . Forog velem a világ. A mentőautó. Mintha a sofőr valami ködön keresztül szólna hozzám: „Legalább kipihened magad.” Utcák. Már

Next