Nagyvilág, 1981 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1981 / 1. szám - Linhart, Robert: A munkapad

nézzenek. A személyzetis nyilván ezt gondolta magában: „Ez­­kell nekem, ez a félszeg parasztfiú, ezzel legalább nem lesz kalamajka!” És egy papírral elküldött az orvosi vizsgálatra. De miért is volna bonyolult a szerelőszalagra szánt munkás felvétele? Ezt csak az értelmiségi hiszi, aki hozzá van szokva a nehéz felvételi vizsgákhoz, az állás betöltéséhez megkívánt diplomák látványos kiteregetéséhez. Erre csak akkor van szükség, ha vagyunk valakik. De ha semmik vagyunk?! Itt úgy megy minden, mint a karikacsapás: megnézik a karodat, és már végeztek is. Villámgyors orvosi vizsgálat a vendégmunkások csoportjával. Egy-két tornagya­korlat. Átvilágítanak bennünket. Lemérik a testsúlyomat. Már itt ízelítőt kapunk a gyár hangulatából („Állj oda! Vedd le az inged! Mozogj már!”). Az orvos né­hány ikszet ír az adatlap megfelelő rovatába. Rendben. Alkalmas. Kérem a kö­vetkezőt! Szerencsém volt: 1968 szeptember elején a Citroën munkaerőhiánnyal küsz­ködik. Jól megy a termelés, és be kell tömni a lyukakat, amelyeket az augusztus ütött a vendégmunkások állományában: némelyek nem jöttek vissza a nyaralás­ból, mások késve érkeznek, és döbbenten értesülnek róla, hogy már elbocsátották őket („Kit érdekel a beteg anyád, felmondóink, és kész!”), és már fel is vettek va­lakit a helyükre. Itt nem sokat teketóriáznak, egykettő az utcára kerül az ember. A Citroënnél senki sincs biztonságban: amilyen könnyen felvettek, olyan könnyen ki is rúgnak. Minden munkás átlagosan egy évet tölt a gyárban. „Nagy a fluktuá­ció” - mondják a szociológusok. Magyarán: nagy a jövés-menés. Nekem, min­denesetre, kapóra jött: magával sodort a friss emberszállítmány. Pénteken léptem ki a javeli felvételi iroda ajtaján, papírral a kezemben: a c­oisyi üzemrészbe osztottak be. „Hétfőn reggel hétkor jelentkezzen műhelyfő­nökénél.” Ezen a hétfő reggelen pedig egymás után vonulnak előttem az autók a forrasztóműhelyben.* Mouloud még most se szól egy szót se. Nézem, hogy csinálja. Látszatra nem nehéz. Az ideérkező karosszériákon összeszegecselték már a fémrészeket, amelyek a szélvédőüveg feletti domborulatot alkotják, csak egy kis hézag maradt a lemezek között. Ezt kell Mouloud-nak eltüntetnie. A bal kezébe egy fényes anyagból való pálcát fog, a jobb kezébe pedig egy forrasztópisztolyt. Vakító fény. A bot kis halommá olvad a két fémlemez csatlakozásánál: Mouloud leteszi a forrasztó­pisztolyt, egy fa spaknit vesz kézbe, és gondosan elegyengeti a megolvadt fémet. A rés eltűnt, a szélvédő feletti domborulat most már egyetlen anyagból van. Mouloud két méternyire elkísérte az autót. Most sarkon fordul, visszajön a he­lyére, és várja a következőt. Fürgén dolgozik, és így minden kocsi után marad egy­két másodperce, de nem „úszik szemben az árral”. Inkább vár. Már itt is van a következő karosszéria. Fényes pálca, forrasztópisztoly, spakni, egypárszor meg­­ütögeti balról, aztán jobbról, felülről lefelé, alulról felfelé ... És közben együtt megy a kocsival. Még egy utolsó ütögetés a spaknival: a varrat tükörsima. Mou­loud visszajön. Megérkezik a következő karosszéria. De hiszen ez nem is olyan nehéz, mert nem engedi, hogy én is megpróbáljam? A szerelőszalag hirtelen megáll. A munkások előveszik az ennivalójukat. „Szünet” - mondja Mouloud -, „negyed kilenc”. Csak? Mintha hosszú órák

Next